Ungaretti, Giuseppe: Összetörtél (Tu ti spezzasti in Hungarian)
Tu ti spezzasti (Italian)1. I molti, immani, sparsi, grigi sassi Frementi ancora alle segrete fionde Di originarie fiamme soffocate Od ai terrori di fiumane vergini Ruinanti in implacabili carezze, - Sopra l'abbaglio della sabbia rigidi In un vuoto orizzonte, non rammenti?
E la recline, che s'apriva all'unico Raccogliersi dell'ombra nella valle, Araucaria, anelando ingigantita, Volta nell'ardua selce d'erme fibre Piů delle altre dannate refrattaria, Fresca la bocca di farfalle e d'erbe Dove le radici si tagliava, - Non la rammenti delirante muta Sopra tre palmi d'un rotondo ciottolo In un perfetto bilico Magicamente apparsa?
Di ramo in ramo fiorrancino lieve, Ebbri di meraviglia gli avidi occhi Ne conquistavi la screziata cima, Temerario, musico bimbo, Solo per rivedere all'ilmo lucido D'un fondo e quieto baratro di mare Favolose testuggini Ridestarsi fra le alghe.
Della natura estrema la tensione E le subacquee pompe, Funebri moniti.
2. Alzavi le braccia come ali E ridavi nascita al vento Correndo nel peso dell'aria immota.
Nessuno mai vide posare Il tuo lieve piede di danza.
3. Grazia, felice, Non avresti potuto non spezzarti In una cecitŕ tanto indurita Tu semplice soffio e cristallo,
Troppo umano lampo per l'empio, Selvoso, accanito, ronzante Ruggito d'un sole d'ignudo.
|
Összetörtél (Hungarian)1. A sok hatalmas, szétszórt, szürke szikla, Amelyek még elfojtott ősi lángok Nagy rejtett parittyáiban remegnek, Vagy kérlelhetetlen simogatással Romboló szűz vizek rémületében, Mereven a homok káprázatában, Nem emlékszel? az üres horizonton.
S az egyetlen hely, hol a völgy homálya Meggyűlhetett, az óriásra nőtt, Sóvár, magános rostokkal a vad Kovába nőtt, a többi kárhozottnál Lázadóbb, és lepkéktől, füvektől Friss szájú, hajlott araukária, Ahol elvált a gyökereitől, Emlékszel rá, némán, hagymázasan, Egy kerek kő fölött három arasszal, Ahogy varázsosan, Hibátlan egyensúlyban megjelent?
S ágról ágra, csöpp tűzfejű királyka, Ámulattól részeg mohó szemekkel, Meghódítottad tarkabarka ormát, Félénk fiú, zenére oly fogékony, Csak hogy meglásd a tiszta, mozdulatlan Tenger tündöklő mélységeiben Felébredni az algák Közt a mesés teknőcöket.
Irtóztató feszültség a világban, S a víz alatti díszek Gyászos intő jelek.
2. Mint szárnyat, karod úgy emelted, S szelet vertél, ahogy futottál A mozdulatlan, súlyos levegőben.
Nem látta többé soha senki Táncos lábadat földet érni.
3. Bűbájjal áldott, Nem tudhattál nem összetörni A kérges világtalanságban, Te kristály, egyszerű fuvallat,
Túlságosan emberi villanás A meztelen nap őrjöngő, bozontos, Süvöltő morajának.
|