Pasolini, Pier Paolo: Korom vallása (részlet) (La religione del mio tempo (dettaglio) in Hungarian)
La religione del mio tempo (dettaglio) (Italian)… Così, se guardo in fondo alle anime delle schiere di individui vivi nel mio tempo, a me vicini o non lontani,
vedo che dei mille sacrilegi possibili che ogni religione naturale può enumerare, quello che rimane
sempre, in tutti, è la viltà. Un sentimento eterno - una forma del sentimento - fossile, immutabile,
che lascia in ogni altro sentimento diretta o indiretta, la sua orma. È quella viltà che fa l'uomo irreligioso.
È come un profondo impedimento che, all'uomo, toglie forza al cuore, calore al ragionamento,
che lo fa ragionare di bontà come di un puro comportamento, di pietà come di una pura norma.
Può renderlo feroce, qualche volta, ma sempre lo rende prudente: minaccia, giudica, ironizza, ascolta,
ma è sempre, interiormente, impaurito. Non c'è nessuno che sfugga a questa paura. Nessuno perciò è davvero amico o nemico.
Nessuno sa sentire vera passione: ogni sua luce subito s'oscura come per rassegnazione o pentimento
in quell'antica viltà, in quell'ormone misterioso che si è formato nei secoli. Lo riconosco, sempre, in ogni uomo.
Lo so bene che altro non è che insicurezza vitale, antica angoscia economica: che era regola della nostra vita animale
ed è stata assimilata ora in queste povere nostre comunità: che è difesa, disperata, che si annida là dove
c'è un minimo di pace: nel possesso. E ogni possesso è uguale: dall'industria al campicello, dalla nave al carretto.
Perciò è uguale in tutti la viltà: com'è alle grige origini o agli ultimi grigi giorni di ogni civiltà...
Così la mia nazione è ritornata al punto di partenza, nel ricorso dell'empietà. E, chi non crede in nulla, ne ha coscienza,
e la governa. Non ha certo rimorso, chi non crede in nulla, ed è cattolico, a saper d'essere spietatamente in torto.
Usando nei ricatti e i disonori quotidiani sicari provinciali, volgari fin nel più profondo del cuore,
vuole uccidere ogni forma di religione, nell'irreligioso pretesto di difenderla: vuole, in nome d'un Dio morto, essere padrone.
Qui, tra le case, le piazze, le strade piene di bassezza, della città in cui domina ormai questo nuovo spirito che offende
l'anima ad ogni istante, - con i duomi, le chiese, i monumenti muti nel disuso angoscioso che è l'uso d'uomini
che non credono - io mi ricuso ormai a vivere. Non c'è più niente oltre la natura - in cui del resto è diffuso
solo il fascino della morte - niente di questo mondo umano che io ami. Tutto mi dà dolore: questa gente
che segue supina ogni richiamo da cui i suoi padroni la vogliono chiamata, adottando, sbadata, le più infami
abitudini di vittima predestinata; il grigio dei suoi vestiti per le grigie strade; i suoi grigi gesti in cui sembra stampata
l'omertà del male che l'invade; il suo brulicare intorno a un benessere illusorio, come un gregge intorno a poche biade;
la sua regolarità di marea, per cui resse e deserti si alternano per le vie, ordinati da flussi e da riflussi ossessi
e anonimi di necessità stantie; i suoi sciami ai tetri bar, ai tetri cinema, il cuore tetramente arreso al quia...
E intorno a questo interno dominio della volgarità, la città che si sgretola ammucchiandosi, brasiliana o levantina,
come l'espressione di una lebbra che si bea ebbra di morte sugli strati dell'epoche umane, cristiane o greche,
e allinea tempeste di caseggiati, gore di lotti color bile o vomito, senza senso, né di affanno né di pace;
sradica i riposanti muri, i gomiti poetici dei vicoli sui giardini interni, i superstiti casolari dalla tinta di pomice
o topo, tra cui fichi, radicchi, svernano beati, i selciati striati di una grama erbetta, i rioni che parevano eterni
nei loro lineamenti quasi umani di grigio mattone o smunto cotto: tutto distrugge la volgare fiumana
dei pii possessori di lotti: questi cuori di cani, questi occhi profanatori, questi turpi alunni di un Gesù corrotto
nei salotti vaticani, negli oratori, nelle anticamere dei ministri, nei pulpiti: forti di un popolo di servitori.
Com'è giunto lontano dai tumulti puramente interiori del suo cuore, e da paesaggio di primule e virgulti
del materno Friuli, l'Usignolo dolceardente della Chiesa Cattolica! Il suo sacrilego, ma religioso amore
non è più che un ricordo, un'ars retorica: ma è lui, che è morto, non io, d'ira, d'amore deluso, di ansia spasmodica
per una tradizione che è uccisa ogni giorno da chi se ne vuole difensore; e con lui è morta una terra arrisa
da religiosa luce, col suo nitore contadino dei campi e casolari; è morta una madre ch'è mitezza e candore
mai turbati in un tempo di solo male; ed è morta un'epoca della nostra esistenza, che in un mondo destinato a umiliare
fu luce morale e resistenza.
|
Korom vallása (részlet) (Hungarian)
… Így, hogyha a lelkek mélyébe nézek, sorra tekintve kortársat, barátot, szomszédot, idegent s kik távol élnek,
látom, a szentségtörés, ezer átok, amit csak a vallások felsorolnak, mind egyben gyökerezik, egy a vádlott
itt mindig, csak a gyávaság, a rothadt. Egyetlen örök érzés - torzak torza ez az érzelem - megkövült, konok, vak;
közvetlenül, akár közvetve hat rá, bélyegét minden másba belenyomja. S ez teszi az embert vallástalanná.
S mint egy gigászi torlasz, óriás gát, elválasztja az embert a szívétől, a gondolatnak felfogja a lángját,
hogy tekintse a jót egyszerű ténynek, csupán mint alapját a jómodornak és a kegyelmet törvényszerűségnek.
Vad és durva is lehet, olykor-olykor, eleme mégis mindig az okosság: fenyeget, kiles, megítélve gúnyol,
de bennem mindig megfélemlítetten. Nincs ki szabadulna e félelemtől. Ezért nincs igaz ellenség s barát sem.
Szenvedélyig senki nem kesereg föl: egykettőre megfakul tüze fénye, az ősgyávaság aljas közönyébe
s bánásba fojtja, bűvös váladékba, mely a századokat mind áthatotta. Ráismerek mindig az emberekben.
Nem egyéb ez mint létbizonytalanság, jól tudom, az anyagi gond, az ősi: állati létünk törvényes manapság
nyomorult társadalmunk betetőzi, felissza: csüggesztős oltalom egyben, mely befészkeli magát az egyetlen
békésnek vélt zugba: tulajdonunkba. S minden tulajdon egyforma: legyen gyár vagy birtok, taliga vagy csónakocska.
Ezért mindennek egy a gyáva volta: így a társadalmak hajnala szürke s végnapjaiban is az alkonyóra...
Így érkezik nemzetem menthetetlen a kezdethez, visszaesvén a bűnbe. S ki semmiben sem hisz, ki biztos ebben,
az kormányoz. Aggályok sose bántják azt, aki nem hisz s katolikus lévén tudja is önnön megátalkodását.
Hitvány, vidéki orgyilkosa révén zsarol naponta, fenyegetve rémít, gyalázatos a szíve gyökeréig,
mindenféle vallást halálra adna, csak nem hivőtől óvná tiltakozva: egy holt Isten nevében lenne gazda.
Itt, a város ezernyi tere, háza s bűntől hemzsegő utcája között, itt, hol új aljasság szelleme tanyáz ma,
mely minden pillanatban sértve bőszít - kihalt palotákkal és templomokkal, az elhagyatott, néma, sok, komor fal
a hitetlenség síremléke - immár itt húzom meg magam. Nincs benne semmi a természeten kívül - mindent mint ár
önt el a halál bűvölete - semmi sincs e világban már, amit szerettem. Fáj minden: e nép, aki az ezernyi
reklámnak bedől s ostobán hajhássza mindazt, amit gonosz gazdája hirdet s felveszi a legrútabb és parázna
szokásokat, mit neki szánt a hírhedt; a szürke utcán szürke a ruhája; gesztusa szürke, rí róla a mindent
elöntő romlás cinkossága, bűne; csalóka jólétben nyüzsög, viháncol, akár a sovány legelőn a csürhe;
rendje miként a tengerár, dagályból apályba viszi, sodorja az élet, mit e megszállott ütem befolyásol,
névtelen, avas szükségszerűségek; sötét bárba rajzik, moziba téved s a szívét adva adja e sötétnek...
És a pocsékság belső birodalma körül egyre magát emészti Róma, brazilt és levánteit bezsúfolva
s terjed, akár valami leprajárvány, a halál mámorában nőlve kábán, keresztény és görög századok hátán
bérkaszárnyáit szélsebesen ontja, kúszik az epe- s hányásszín csatorna és nem ismer se megbánást, se nyugtot;
lerontja a vén falat, a megbúvott, festői sikátort a kertek alján, a habkő- s egérszínű régi kunyhót,
hol vígan virult füge és borostyán, a repedezett követ, moha ágyát, ódon zugok öröknek hitt világát,
hol emberarcot viselt, szinte élt a szürke vakolat és a piros tégla: mindezt feldúlja mohón, egycsapásra
a jámbor telekspekulánsok árja: e kutyaszívű, profánszemű banda, mind egy romlott Krisztus rongy tanítványa,
ki vatikáni szalonokba léphet, szónokol s bókol miniszteri széknek: kiválói egy szolgalelkű népnek.
Míly messze jár szívének tiszta, benső viharától s az anyai Friúli tájától, hol primula s rügy terem, nő,
a Katolikus Egyház annyi drága buzgalomtól lobogó Csalogánya! Szentségtörő, de hívő szenvedélye
puszta emlék, szónoki szóvirág ma: de ő halt bele, nem én, a haragba, görcsös aggályba, csalt szeretetébe,
egy hagyomány miatt, amit naponta az öl meg, kinek védenie kéne, s vele hal a hit hevétől kiszikkadt
föld, a paraszti táj, falusi mesgyék, tanyák napfénye s többé nem virít majd; s egy Anya, ki csupa sugár, szelídség
e napokban, hol már csak pusztulás van; s vele létünk egy korszaka ma már holt, mely egy fertőbe züllő, vak világban
erkölcsi fény és szilárd ragyogás volt.
|