Mortua est! (Romanian)
Făclie de veghe pe umezi morminte, Un sunet de clopot în orele sfinte, Un vis ce îşi moaie aripa-n amar, Astfeli ai trecut de al lumii otar.
Trecut-ai când ceru-i câmpie senină, Cu râuri de lapte şi flori de lumină, Când norii cei negri par sombre palate, De luna regină pe rând vizitate.
Te văd ca o umbră de-argint strălucită, Cu-aripi ridicate la ceruri pornită, Suind, palid suflet, a norilor schele, Prin ploaia de raze, ninsoare de stele.
O rază te-nalţă, un cântec te duce, Cu braţele albe pe piept puse cruce, Când torsul s-aude l-al vrăjilor caier Argint e pe ape şi aur în aer.
Văd sufletu-ţi candid prin spaţiu cum trece; Privesc apoi lutul rămas... alb şi rece, Cu haina lui lungă culcat în sicriu, Privesc la surâsu-ţi rămas încă viu -
Şi-ntreb al meu suflet rănit de-ndoială, De ce-ai murit, înger cu faţa cea pală, Au nu ai fost jună, n-ai fost tu frumoasă? Te-ai dus spre a stinge o stea radioasă?
Dar poate acolo să fie castele Cu arcuri de aur zidite din stele, Cu râuri de foc şi cu poduri de-argint, Cu ţărmuri de smirnă, cu flori care cânt;
Să treci tu prin ele, o sfântă regină, Cu păr lung de raze, cu ochi de lumină, În haină albastră stropită cu aur, Pe fruntea ta pală cunună de laur.
O, moartea e-un chaos, o mare de stele, Când viaţa-i o baltă de vise rebele; O, moartea-i un secol cu sori înflorit, Când viaţa-i un basmu pustiu şi urât. -
Dar poate... o ! capu-mi pustiu cu furtune, Gândirile-mi rele sugrum cele bune... Când sorii se sting şi când stelele pică, Îmi vine a crede că toate-s nimică .
Se poate ca bolta de sus să se spargă, Să cadă nimicul cu noaptea lui largă, Să văd cerul negru că lumile-şi cerne Ca prăzi trecătoare a morţii eterne ...
Ş-atunci de-ai fi astfel... atunci în vecie Suflarea ta caldă ea n-o să învie, Atunci graiu-ţi dulce în veci este mut... Atunci acest înger n-a fost decât lut.
Şi totuşi, ţărână frumoasă şi moartă, De racla ta razim eu harfa mea spartă Şi moartea ta n-o plâng, ci mai fericesc O rază fugită din chaos lumesc.
Ş-apoi... cine ştie de este mai bine A fi sau a nu fi... dar ştie oricine Că ceea ce nu e, nu simte dureri, Şi multe dureri-s, puţine plăceri.
A fi? Nebunie şi tristă şi goală; Urechea te minte şi ochiul te-nşală ; Ce-un secol ne zice, ceilalţi o deszic. Decât un vis sarbăd, mai bine nimic.
Văd vise-ntrupate gonind după vise, Pân' dau în morminte ce-aşteaptă deschise, Şi nu ştiu gândirea-mi în ce să o stâng Să râd ca nebunii? Să-i blestem? Să-i plâng?
La ce?... Oare totul nu e nebunie? Au moartea ta, înger, de ce fu să fie? Au e sens în lume? Tu chip zâmbitor, Trăit-ai anume ca astfel să mori?
De e sens într-asta, e-ntors şi ateu, Pe palida-ţi frunte nu-i scris Dumnezeu. Source of the quotation | http://www.mihaieminescu.ro |
|
Mortua est (Hungarian)
Mint gyertya a nedves sírhalmokon árván, Vagy mint a harangszó áhítatos órán, Mint álom, ha illan a szárnya-pora, E földi világot úgy hagytad oda.
Akkor, hogy az égbolt derűs mezején át Ívelt a Tejút, száz virágszerü fény szállt, S mogorva, sötétlő felhő-palotáján Fénylőn vonult át a holdbéli királylány.
Még látom ezüstös ragyogásban az árnyad, Amint az egekre tárod ki a szárnyad, S felhő-kikötőben lebegsz haloványan, Sugár-zivatarban, csillag-havazásban.
Sugár emel égbe, s egy dal vezet egyre, Keresztbe szorítva karod kebeledre, Míg sors guzsalyának fonás-zaja hallik, Ezüstös a víz lent, a lég fenn aranylik.
Elnézem a lelked lebegni a térben; És porhüvelyed lenn... kihűlve fehéren, A hosszu ruhában, amelybe temették, S nézek mosolyodra, mely oly eleven még.
S kérdezgetem egyre kétségteli aggyal: Mi vitt a halálba makulátlan angyal? Hát nem csupa szépség, ifjú s üde voltál? S most mégy, hogy egy izzó, nagy csillagot oltsál?
Talán odafent ragyogó, arany-árkád, Csillagból emelt paloták sora vár rád; Tűzmedrük ezüstlő hidak szelik át, Mirhás ligetekben dalt zeng a virág;
Hogy ott vigyen útad, szentéltü királyném, Sugár a hajad, s a szemedbe' csodás fény, Behinti aranypor kék, hosszu ruhádat, S babérkoszorúzta a homlok, a sápadt.
Káosz a halál, tenger s csupa csillag, Ám nyugtalan álmok rút öble a lét csak; A halál: a napoknak szűz-végtelene, Az élet unalmas és ócska mese. -
De hátha... agyamra zord fellegek ülnek, Rossz gondolatoktól a jók menekülnek... Ha hullik, elég Nap, csillag valamennyi, Félős, hogy a minden egyéb se: a semmi.
Tán meghasad egyszer, szétválik az ég fenn, Lezúdul a semmi a végtelen éjben, A gyászszinü égről a fények leválnak Futó lakomául a hosszú halálnak.
S ha így leszen... akkor e drága lehellet, Újjá ez a lélek már úgyse születhet, A hangod, az édes, holt, néma marad, S nem volt ez az angyal egyéb, csak agyag.
De íme, te drága halott, gyönyörű rög, Lantommal, a törttel, sírodra könyöklök, S nem gyászlom a holtod, sőt boldogolom: Sugár, aki átszállt e por-kaoszon.
S ki tudja különben is, hogy mi a jó, A lét vagy a nemlét ... de tudnivaló, Hogy az, ami nincsen, nem érzi a kínt, S hogy oly sok a kín, s oly kevés öröm int.
A lét? Csupa téboly, szomorú és üres; Szemed hazudik, csal, s ámít a füled; Mit hirdet az egyik, azt más kor elejti. Semminek e vak álom, inkább csak a semmi.
Test-öltve az álmok üldözgetik egymást, S már hullnak a tátott sirokba forogvást, S e gondolatomra mi volna mi írt ad: Őrült kacagással átkozzam-e? Sírjak?
Mivégre? ... De hát nem csak téboly-e minden? Holtod mire volt jó, angyal te, különben? Vagy értelem is van? Te, drága mosoly, Az életed ennyi, hogy így eloszolj? Ha értelem ez, hát torzult, ateista, S hó homlokod Isten meg nem koszorúzta.
Source of the quotation | http://irodalom.elender.hu |
|