Koyš, Pavel: Moszkavai reggel (Moskovské ráno in Hungarian)

Ako ker zapálených malín
bronie sa úsvit nad Moskvou.
Takéto ráno vrúcne chválim,
čo sa trbliece radosťou.

Ako strieborné samovary
skvejú sa zmyté námestia.
Moskva si ranný čajík varí,
prižmúriac oči od šťastia.

Triedami človečieho úľa
zlieva sa ľudská veľrieka,
slnko sa po Gorkého gúľa,
vlasmi žien z Moskvy preteká.

Akoby s krištáľovou ružou
s fontánou van sa pohráva.
Čistota diaľok, modro túžob
previeva ľuďom po hlavách.

Zrodené z kameňa a básní
Majakovského mesto — sad,
voňajúc oceľou a klasmi,
úsmevom bielym vie sa smiať.

Mladí sa náhlia vypiť do dna
poháre slnečného dňa,
obloha hlboká a rodná
chmáriky chce im z čela sňať.

So svojím mladým pokolením
zažíha nový dobrý deň
jeden z nich, s milým menom Lenin,
čo najďalej vždy dovidel...

Miként a kigyúlt málnabokrok,
villan a hajnal Moszkva felett.
Dicsérő, forró szókat mondok:
örömtől ragyogó reggel ez.

Miként az ezüst szamovárok,
fénylenek az öntözött terek.
Amíg a reggel teájára várok,
Moszkva, a város föl-fölnevet.

Mint kasból a méh tömegével,
zúdul egyre az emberfolyó,
gurul a Nap az úton, a téren
átsüt a nők haján ragyogón.

Mint valami kristályrózsával,
a szökőkúttal játszik a szél.
A messzeség kék madarával
az ember vágya is szárnyra kél.

Költeményből s kőből született
Majakovszkij városa — e liget,
hol kalász és acél lehelet
s fehérlő mosoly védi a szívet.

Az ifjúság siet kiinni
a verőfényes nap poharát,
a hazai égbolt deríti
fiai komoly homlokát.

Legifjabb nemzedékének
villant új napot, napvilágot,
szeretett nevével Leninnek,
ki mindig oly messzire látott.