Kafka kétszer volt Japánban.
Először mikor kinyitotta prágai lakásának ajtaját
Tokio külvárosában egy étterembe lépett
ahol halott japán férfiak vacsorára óceánt ettek
a halott japán nők meg rogyásig kimonókat vasaltak
bal kezükkel bal fülükre kagylót szorítottak
jobb fülük korallzátony volt
mindegyik férjéről énekelt aki vacsorára óceánt evett
A pincér Kafkát a számára fenntartott asztalhoz vezette.
Az asztalon aranyfedelű tálca, evőeszközök és váza virággal.
Kafka leült, felemelte a fedőt
a hal pedig megszólalt:
Jó estét Kafka úr. Megtiszteltetés számomra, hogy megismerhetem.
Ez életem egyik legboldogabb napja. Én Haruki Murakami, a nőstény kékfarkú tonhal vagyok. Ebben az életben az ön vacsorája, de a következőben író leszek. Kissé ferde szemű ázsiai, Kafkára fogok hasonlítani. De hogy ez megvalósuljon, egy feltételnek eleget kell tennie.
Először szememet kell megennie, hogy a következő életben ne találkozhassunk.
– Rendben, de egy szót se tovább. Fel kell készülnöm a vacsorára.
A kékfarkú tonhal mint tonhal elhallgatott.
Kafka fogta a kést és megvágta bal mutatóujját. A vér piros volt.
Tehát nem álmodott, mert álmunkban a vérnek íze és szaga van, de színe nincs.
Utána a villát fogta meg. Ügyesen levágta a hal farkát, villára szúrta, a végét harapta le, lenyelte, a fedőt meg a tálcára helyezte.
Amíg a fedőt visszatette, nem nézett a hal szemébe.
Másodszor akkor volt Kafka Japánban
mikor Prága utcáin sétálva hirtelen nyakába zúdult az őszi eső.
Ebben a pillanatban Haruki Murakami, a kékfarkú tonhal horogra akadt.