Városba százba kiáltok
egyetlen bölcs tanitást.
Suhog az ablakaikból
kétszemü lángpalást.
Lassan, a langy levegőben
cammog a sok pici lét.
Annak is egy tana van csak,
négy évszakra elég.
Este a városi kútnál
trécsel anyóka, rokon.
Vágyban kel fel a másnap
pirosas hajnalokon.
S a reggel s éjszaka közt egy
üres és szürke nap.
Lapos erkölcs és lapos bűnök,
az álom még laposabb.
Evangéliumomat
követik öregek,
példabeszédeimet
kis lelkecskesereg.
Evangéliumi csoda
mégsem kerekedik;
sosem lesz csuka a pontyból,
a rigmus sem segít.
Bejárok észak és dél közt
hatalmas tereket.
Kelettől nyugatig egyre
hegyibeszélgetek.
Evangéliumi csoda
nincs, a hal nem harap,
sose lesz csuka a pontyból.
Minden a régi marad.
Percnyi kiváncsisággal
unottan néz fel a szem.
De ilyen unott szemeknek
nem csoda a csoda sem.
Lassan, a langy levegőben
cammog a sok pici lét.
Megfontolt, józan okosság
józanul, fontolva lép.
Én mégis fáradhatatlan
cipelem egyre tovább
bölcs hiábavalóságom,
a nem-kell-ideált.
Városok tornya tünik fel
s nyeli el újra a köd.
Ébresztek, senki sem ébred.
Emberiség? Le se köp.
A vátesz jövés-menését,
gaz nép, fel se veszi.
Tudja, hogy jövőre megint
a fene ideeszi.
Berobog, semmi felajzás.
Lekopott. Csöndes a táj.
Fejesek összekacsintnak:
tele a zseb meg a száj.
Városba százba kiáltok,
ideges tant tanitok.
Szavamat senki se hallja,
vagy feledik legott.
Nem vernek félre harangot,
én pedig azt akarom.
Száz város, melybe kiáltok,
egyetlen nagy nyugalom.