Der lange Fußmarsch durch die Stadt bei Nacht (Német)
Du sitzt & trinkst & hältst dich am Aschenbecher fest, du siehst das jetzt durchs rauchgefärbte Kneipenfenster: dein Gesicht in Nahaufnahme, porentief die Destillate in dir, unter deiner Haut der lausige Geschmack von vielen Tagen, die alle in den Abend ebben, der Wirt bemerkt dich nicht mehr, er schenkt dir wortlos nach, du zahlst. Das Licht der Straßenlampe glimmt dir sanft im Auge, vielleicht ist dies der letzte Abend, an dem du noch nach Hause kommst, du schlägst den Kragen hoch, es folgt der lange Fußmarsch durch die Stadt. Der lange Fußmarsch durch die Stadt bei Nacht, über die geborstenen Gehwegplatten glitscht dein Schuh, es fällt ein ruhiger Regen, Moos wächst an den Mauern, von denen hier die Villen (leer & träge) umzingelt sind, es schreit ein Käuzchen & von Ferne jault die Straßenbahn in ihren Gleisen, die späten Trinker darin, gebannt auf ihre Schalensitze, die mechanische Stimme hält sie wach (»Nächste Haltestelle Torgauer Platz«). Der lange Fußmarsch (morsche Sohlen), es glühen noch die Birnen an den Imbissbuden, der Geruch nach altem Fett & Worten, die dem Kehlkopf nie entronnen sind, du spürst das Stechen unterm Rippenbogen, mit grauer Hand spült ein Gespenst mit grauen Haaren Seifenlauge auf das Pflaster. Die durch die Abwässer waten – heraldische Eisendeckel schließen sich über ihren Köpfen – die die Kanäle entschlammen, sie atmen wohl mit ihren imprägnierten Lungen nichts als den Stoff zum Leben. Die durch die Abwässer waten, gehen unterirdisch ein in die Geschichte, die Geschichten – sie gehen ein in das Gedicht als feiner Film, Partikelstaub, der auf den Stimmen liegt. Auf dem Asphalt die Ampelfarben, schwach hingeschmiert, du sprichst in altbekanntem Rhythmus vor dich hin only there is shadow under this red rock, (come in under the shadow of this red rock), der Backstein glüht noch nach von Einschusslöchern, von ausgeschwitzten Traumgesichten. Durch die Stadt, entlang der Plattenbauten, von den Balkonen grinsen die Sonnenschirme (nachtgrau ummantelt) die Kohlegrills & Blumenkästen – & leise liegt ein Brodeln in der Luft, ein unterkühltes Fieber. Du folgst dem spitzen schnellen Metronomtakt eines Absatzschuhs, der tick-tack tick-tack auf die Straße schlägt (an deine Schädeldecke). Im Kopf verzeichnest du die Wege, Ausfallstraßen, die Trampelpfade & Alleen immer wieder neu – das alles ändert sich so ohne Unterlass, nur der Fluss bleibt wie er ist in seinem weichen schroffen Bett & du probierst am Ufer (dort wächst der Sauerampfer durch die Steine) eine kurze Melodie. Die durch die Abwässer waten haben gelbe Jacken an, Gummistiefel & Helme, dass sie nicht erschlagen werden vom Dunst, der klafterdick die Sicht, den Atem nimmt. Die Grubenlampen leuchten bloß so klamm – sie, die durch die Abwässer waten, ziehen die scharfen Dämpfe ein, sie sprechen unerkannt, mit Geisterstimmen, sie erzählen von Schlamm, von Schlacke, vom täglich unerträglichen Material, das ihnen unter der Haut gärt & sie trainieren, unterirdisch, den aufrechten Gang. Bei Nacht, die Abdeckplanen flattern an den Baugerüsten, du schleichst, mit deinem krummen Schatten hinter dir, an den lau beleuchteten Fenstern vorbei. Hochparterre, hier schwelen ewig die verdammten Feiertage & die Fernsehbilder (blaues Zucken). Die ohrenbetäubende Stille aller toten arm- und beinlosen Engel auf den Ruinen ringsum, du navigierst sicher durch das Spalier ihrer Blicke & doch steht dir der kalte Schweiß auf der Stirn. Vielleicht, dass bald der Morgen graut, der rötlich schimmernde Himmel sich zerlegt, die Sperlinge & Amseln ihren Chor anstimmen & du kannst endlich in den Schlaf einsinken, du drehst den Schlüssel schon im Schloss & schreckst zurück, denn es erwarten dich, das weißt du ganz genau, die sprachlosen Zimmer, die Möbel, die Topfpflanzen, das Kanapee, die Reste vergangener Geistesblitze, ein defektes Kühlschranklicht, höllische Heizungshitze. Feltöltő | P. T. |
Az idézet forrása | http://www.lyrikwelt.de |
|
|
A hosszú menetelés a városon át éjszaka (Magyar)
Ülsz & iszol & kapaszkodsz erősen a hamutálba, most azt látod a füstszínezte kocsmaablakon keresztül: az arcod nagyfelbontásban, pórusmélyen benned a párlatok, a bőröd alatt vacak aroma, az éjszakákba süllyedő rengeteg napé, a csapos többé már észre sem vesz, szótlanul tölt neked újra, fizetsz. A közvilágítás fénye szelíden szemedbe pislog, talán ez az utolsó este, hogy még hazatérsz, felhajtod gallérod rendesen, aztán a hosszú menetelés a városon át. A hosszú menetelés a városon át éjszaka, a járda repedezett lapjain csúszkál a cipőd, nyugodt eső esik, moha nő a falakon, amelyek itt a villákat (üresek & lomhák) bekerítik, macskabagoly huhog & messze sínein a villamos nyivákol, rajta a késői ivók üléseikbe punnyadva, a géphang tartja őket ébren („A következő megálló Torgauer tér”). A hosszú menetelés (korhadt talpak), a büfén még égnek a körték, elhasznált zsír szaga & a gégefőnél megakadó szavak, bordaíved alatt szúrást érzel, ősz kezével önt ősz hajú kísértet mosóvizet a placcra. Akik a szennyvízben gázolnak – fejükre heraldikus sisak zárul –, akik a csatornákat tisztítják, impregnált tüdeikkel aligha lélegzik az Éltető Anyagot. [1] Akik a szennyvízben gázolnak, azok a föld alatt hatolnak a történelembe, a történetek – úgy hatolnak be a versbe, mint részecskepor, ahogy finom filmrétege a hangszalagot bevonja. Az aszfalton a közlekedési lámpák fényei, halvány maszatok, magad elé régről ismerős ritmust dúdolsz, only there is shadow under this red rock, (come in under the shadow of this red rock), [2] a téglafal még lövésnyomoktól, álomarcoktól ki- verejtékezve izzik. A városon át, a panelsor mentén, az erkélyekről (éjszürkébe burkolózva) vigyorognak napernyők, grillsütők & virágládák – & halk zümmögés a levegőben, lehűtött láz. Egy tűsarok gyors, kecses metronómtaktusát követed, tikk-takk, tikk-takk veri az utcát (koponyádon kopog). Fejedben feltérképezed a mindig új utakat, főutakat, gyalogösvényeket & körutakat – az egész változik szüntelen, csak a folyó terül el ugyanott, mint göröngyös, puha ágyban & a partján (ott, ahol a kövek közt sóska nő) próbálgatsz egy rövid dallamot. Akik a szennyvízben gázolnak, azok sárga kabátot hordanak, gumicsizmát & sisakot, hogy meg ne ártson nekik a higany- sűrű gőz, amely vakít, a lélegzetet szegi. A fejlámpák égnek mégis nyirkosan – ők, akik a szennyvízben gázolnak, a szúrós párákat beszívják, érthetetlenül beszélnek, kísértethangon, iszapról, salakról, a nap nap után elviselhetetlen matériáról mesélnek, amely bőrük alatt forr & gyakorolják, a föld alatt, a járást egyenes derékkal. Éjszaka, az állványzaton csapkod a ponyva, vánszorogsz, mögötted görbe árnyékod, a tompán kivilágított ablakok előtt. Magasföldszint, itt izzanak el örökre a kárhozott ünnepnapok & a tévéképek (kék villódzás). A halott kéz és láb nélküli angyalok körül a romokon,[3] a fülsiketítő csöndjük, te biztosan navigálsz tekintetük sorfalán át & mégis homlokodra a hideg verejték kiül. Talán mert hamarosan a szürke reggel, a vöröses fényű égbolt megnyílik, a verebek & a feketerigók kórusa hangol & te végre álmodba merülhetsz, kulccsal kapud nyitod máris & vissza- rettensz, hát ez vár rád, tudod nagyon jól, a néma szobák, a bútorok, a cserepes növények, a kanapé, régi kísértetek maradék pillantásai, az elromlott hűtővilágítás, kénköves konvektorpokol. [1] Utalás Volker Braun Der Stoff zum Leben (Suhrkamp Verlag, Frankfurt am Main, 2009) című művére. (A ford.) [2] Idézet T. S. Eliot Átokföldjéből. „Csupán / E vörös szikla alatt van árnyék, / (E vörös szikla alá jöjj, itt az árnyék)” – Vas István fordítása. (A ford.) [3] Idézet Durs Grünbein An diesem Morgen gingen című verséből. (A ford.)
Feltöltő | P. T. |
Az idézet forrása | http://versumonline.hu |
|