Merrill, James: Gyermektelen (Childlessness Magyar nyelven)
Childlessness (Angol)The weather of this winter night, my mistress Ranting and raining, wakes me. Her cloak blown back To show the lining's dull lead foil Sweeps along asphalt. Houses Look blindly on; one glimmers through a blind. Outside, I hear her tricklings Arraign my little plot: Had it or not agreed To transplantation for the common good Of certain rare growths yielding guaranteed Gold pollen, gender of suns, large, hardy, Enviable blooms? But in my garden Nothing is planted. Neither Is that glimmering window mine. I lie and think about the rain, How it has been drawn up from the impure ocean, From gardens lightly, deliberately tainted; How it falls back, time after time, Through poisons visible at sunset When the enchantress, masked as friend, unfurls Entire bolts of voluminous pistachio, Saffron, and rose. These, as I fall back to sleep, And other slow colours clothe me, glide To rest, then burst along my limbs like buds, Like bombs from the navigator's vantage, Waking me, lulling me. Later I am shown The erased metropolis reassembled On sampans, freighted each With toddlers, holy dolls, dead ancestors. One tiny monkey puzzles over fruit. The vision rises and falls, the garland Gently takes root In the sea's coma. Hours go by Before I can stand to own A sky stained red, a world Clad only in rags, threadbare, Dabbling the highway's ice with blood. A world. The cloak thrown down for it to wear In token of past servitude Has fallen onto the shoulders of my parents Whom it is eating to the bone.
|
Gyermektelen (Magyar)A téli éj vihara, zajos és záporos, Álom-hitvesem felriaszt. Köpenye föllebben Kivillantva a döglött-szürke ólomszegést, Aszfaltot söpör. Házak Bámulják vaksin; egyikük redőnyön át hunyorog. Hallom, odakint szemerkélve Faggatja földemet: Befogadta-e Közhasznú átültetését Egyes ritka plántáknak, a garantáltan Arany pollent, napok sarját, nagy, fagyálló, irigyelt Virágot hozóknak. De a kertembe Nem ültettem semmit. Az a Hunyorgó ablak sem az enyém. Csak fekszem és az esőre gondolok, Hogy szállt fel a tisztátlan óceánból, Kertekből könnyeden, szándékos szennyel; Hogy hullik vissza, időről időre, Alkonykor látható mérgeken át, Mikor a varázslónő, baráti álcában, kigöngyöli Teljes végeit a terjengős sáfránynak, Pisztáciának és karmazsinnak. Míg álmomba visszahullok, ezek És más lassú színek ruháznak fel, pihenni Térnek, majd tagjaimban pattannak ki rügyként, Navigátor-fülkéből szórt bombaként, Ébresztenek, elaltatnak. Elém tárul aztán A letarolt metropolis, újjászerelve Totyogó csöppséggel, szent bábukkal és Holt ősökkel megpakolt dzsunkákon. Gyümölcsöket babrál egy árva majom. A látomás felszáll, lehull, a füzér Szeliden gyökeret ver A tenger kómájában. Órákba telik, Míg képes vagyok elfogadni egy Vörösre festett eget, egy rongyokba Burkolt, elvásott világot, Mely az országút jegét vérrel pettyezi. Egy világot. A köpeny, mely rádobatott, Hogy múlt szolgaság jeleként viselje, Szüleim vállára hullt És csontig marja őket.
|