Bodet, Jaime Torres: Délidő (Mediodía Magyar nyelven)

Tener, al mediodía, abiertas las ventanas

del patio iluminado que mira al comedor.

Oler un olor tibio de sol y de manzanas.

Decir cosas sencillas: las que inspira el amor...

Beber un agua pura, y en el vaso profundo

ver coincidir los ángulos de la estancia cordial.

Palpar, en un durazno, la redondez del mundo.

Saber que todo cambia y que todo es igual.

Sentirse, ¡al fin!, maduro, para ver en las cosas

nada más que las cosas: el pan, el sol, la miel...

Ser nada más el hombre que deshoja unas rosas,

y graba, con la uña, un nombre en el mantel...

Elüldögélni délben ebédlőd asztalánál,

a napsütötte kertre kitárva ablakod,

a fény- és almaillat amíg puhán alászáll.

Idézni halk szerelmet, egy régi dallamot.

Kortyolni tiszta vízből, s elnézni, hűs pohárod

ölén a kis tanyának sok árka mint szalad.

Érezni egy barackon, mily gömbölyű világod.

Tudni, hogy minden elvész, s hogy minden megmarad.

Belátni végre: minden csak az, ami; az édes

kalács, a méz, a napfény merengő arcodon.

Nem lenni több, csak ember, ki egy virágot tépdes,

s ki egy nevet kapargat a bolyhos abroszon.