Juhász Gyula: A gyermeket, ha alszik...
|
A gyermeket, ha alszik... (Magyar)A gyermeket, ha alszik, simogasd meg Egy gondolatban, mint bársony virágot, Mely szirmait bezárta. Boldog éden Ringatja most szelíden messze, messze A nap zajától és a föld porától. Egy nagy aranykaput nyitott ki éppen, Melyet kerubok őriznek dalolva, S lábujjhegyen a smaragd rétre indul, Arany mezőre és ezüst patakra. Már mosolyog. Már visszatért megint Oda, ahonnan eljött s földre tévedt. Előbbi életének társai, Kis szöszke angyalok közt hancúroz most, Szivárványszín labdákkal kergetőznek És jázminokkal verik arcul egymást, Örök narancsot esznek, s nem mulandó Babákat ajnároznak égi hintán. Most elhervad a mosoly ajka szélén, S búsan gügyög: kis társai szaladnak, S ő fölbukott az ébredés göröngyén, És földet ért ismét. Már sír az édes.
|
