Quasimodo, Salvatore: A hazatérések (I ritorni Magyar nyelven)

Piazza Navona, a notte, sui sedili
stavo supino in cerca della quiete,
e gli occhi con rette e volute di spirali
univano le stelle,
le stesse che seguivo da bambino
disteso sui ciotoli del Platani
sillabando al buio le preghiere.
 
Sotto il capo incrociavo le mie mani
e ricordavo i ritorni:
odore di frutta che secca sui graticci,
di violaciocca, di zenzero, di spigo;
quando pensavo di leggerti, ma piano,
(io e te, mamma, in un angolo in penombra)
la parabola del prodigo,
che mi seguiva sempre nei silenzi
come un ritmo che s'apra ad ogni passo
senza volerlo.
 
Ma ai morti non è dato di tornare,
e non c'è tempo nemmeno per la madre
quando chiama la strada,
e ripartivo, chiuso nella notte
come uno che tema all'alba di restare.
 
E la strada mi dava le canzoni,
che sanno di grano che gonfia nelle spighe,
del fiore che imbianca gli uliveti
tra l'azzurro del lino e le giunchiglie;
risonanze nei vortici di polvere,
cantilene d'uomini e cigolio di traini
con le lanterne che oscillano sparute
ed hanno appena il chiaro di una lucciola.

Piazza Navona, éjjel. A hosszú széken
hanyatt feküdve nyugalmat kerestem,
míg szemem egyenesek és furcsa spirál-görbék
vonalával kötötte össze a csillagokat;
ezeket láttam gyermekkoromban is,
mikor a Platani kavicsos partján hevertem
és imát mormoltam a sötétben.
 
Fejem alatt összefontam két kezemet
éis a hazatéréseimre emlékeztem:
illatozik a nádszőnyegen száradó gyümölcs,
a kardvirág, a gyömbér és a bazsalikom;
arra gondoltam akkor, hogy - csak halkan - elolvasom
(neked, anyám, a homályos sarokban)
a tékozló fiú példázatát,
mely úgy kísért az idő csöndjében,
akár a ritmus, minden lépésnél újulva
akaratlanul is.
 
De a holtak nem térhetnek haza,
és még az anyjára se jut idejéből annak,
kit hívnak az utak;
és újra elindultam, az éjszakába zárkózva,
mint aki fél, hogy eléri a hajnal.
 
És az országút adta nekem a dalt,
mely a kalászban duzzadó búzától illatos,
és a virágtól, mely az olajfa-kerteket
fehérre festi a len és a nárcisz szőnyegében;
a forgószélbe hangok keverednek,
emberek énekelnek, csikorognak a szekerek,
és sápadt mécsek imbolyognak rajtuk,
fényük alig több, mint a szentjánosbogáré.