Luzi, Mario: Lányok temetője (Cimitero delle fanciulle Magyar nyelven)
Cimitero delle fanciulle (Olasz)Eravate: le taciturne selve aprono al piano e al sole il vasto seno: questo è il campo di fieno ove correste. E dai profondi borghi alta la torre suona ancora le feste onde animava ognuna alle finestre di gioia umana il volto inesistente. Ma le mani chimeriche e le ciglia deserte chi solleva piu' al suo nome nelle vie silenziose e l'aria come quando la luna le celesti chiome odorava di rose fiorentine? Ma l'amore?e i balconi della sera? le braccia abbandonate dal sole alla profonda luce nera negli orti ove dirada impallidendo ignota la contrada chi preme piu', chi bacia? Dallo spazio lontano un vento vuoto s'alza e parla coi tetti di voi morte. Ma io sono: ho natura e fede e il tempo mio umano intercede per me dalle sostanze eterne amore ancora , e grave d'esistenze il giorno s'aggira qui d'intorno mentre tace il mare delle vostre ombre al mio piede con un triste e mirifico soggiorno. L'ora langue sui colli e il cielo fa di me il limitare dei suoi mondi, de' miei sguardi infecondi l'intenta umanita' delle sue stelle: si spengono le celle delle pievi montane e il sole e i campi, lunge l'erba infinita spazia sui vostri inceneriti lampi, fanciulle morte; passano su voi epoche e donne poi come su un'onda i successivi venti senza sponda di mare in mare e io tremo innanzi a voi di questa mia solenne irta esistenza.
|
Lányok temetője (Magyar)Léteztetek: kitárják mellüket hallgatag erdők a síknak és a napnak: futottatok a széna közt, a réten. A városmély fölött magas torony zeng ünnepi vigalomra, amely örömmel hevítette régen arcotokat az ablak keretében. Nemlétező kezek, lehullott pillák, ki emeli fel őket volt nevéhez, a csöndes utakon velük ki érez, mintha a hold az égi fürtöt édes, firenzei rózsákkal ékesíti? S a szerelem? A balkonok homálya? A karokat, amelyek a fényből hullanak az éjszakába, a kertben, hol a tájék megritkul és mélyen lepi az árnyék, ki szoríthatja, csókolhatja immár? Szél kel a messzi űrből, s beszél hajlékotokkal, holt leányok. De én vagyok, s az örök elemekből idő, erő, és szerelem is vár még, s élettől súlyosan görög az égre a nap fölöttem, amíg lábaimnál mint sötét óceán, hang nélkül árad szomorú árnyaitok jelenléte. Az óra bágyad, s kiválaszt az égbolt világainak küszöbéül engem, meddő tekintetemben csillagok meleg fényessége éled. Hunynak a cella-fények a hegyi klastromon, s a nap, s a síkság, messze a végtelen fű kiholt szemetek fölött egyre ritkább, korok és asszonyok, ti holt leányok, tirajtatok vonulnak, s mint a hullám, vihar viharra, parttalan lehullván tengertől tengerig, – remegve áll most előttetek súlyos, egyszeri sorsom.
|