Stacho, Ján: Szertartás lánggal (Obrad s plameňom Magyar nyelven)

Ten rituálny obrad začína spiacim plameňom: oči
ešte neprepukli. (Zhŕňam
urnové ticho k striebru vychladnuté, akoby v riekach
spätný pohyb prameňov…) Rozchýliť
krídla, dokorán
(tuberózy?) chápať
úsvitnú mníšku rozjímania. Pokrvné
ohňu, v šľachách blízke strunám,
ej, kone, kone! Ťažné
kone, ej, kone!

A kvetenstvami (príbuzenstvá!) okované
vozy, naložené surmitným úsvitom. Panna,
kŕč ťa chráni: dutie
tak zrazu (ohne)!

Rozvíňam pohyb: plamene, čisté
prápory (u nás, tu, v domovine
prievanu) hodvábom, ľaliami plieskam!

Prv než má človek života vdýchnuť
trieskam, premôže ho to (a zasa
plameň!) ako žena
a preťažené srdce núti na kolená…

E rituális szertartás szendergő lánggal kezdetik: szemem
még nem repedt szét. (Görgetem
a csönd kihűlt ezüstjét, mint az árral
szemben szökellő forrás a folyóban...) Teljesen
széttárni szárnyainkat
 (a tüdővész szárnyait?), ráeszmélni az
elmélkedés hajnali áhítatára. A tűzzel
rokonian, húrhoz hasonlatos inakkal,
feszültök, hej, lovak, lovak! Igavonó
gebék, lovak, ti!

S jönnek virággal (rokonság az is!) kovácsolt
szekerek, harsány hajnallal rakottak. Ó, szűz,
görcs óv meg téged: hirtelen
fuvallat (tűz ropog)!

Szétteregetem a mozgást: lángok, tiszta, lengő
zászlók (itt, nálunk, a huzat
szobáiban), selyemmel surrogok, liliomot lobogtatok!

Még mielőtt az ember életet
lehelne a szilánkokba, legyőzetik (s megint
láng lobban!), ahogyan a nő,
s a túlhajszolt szív térdre kényszerít...