Claudius, Mathias: A nagy és a kis kutya vagy Packan és Alard (Der große und der kleine Hund in Hungarian)

oder Packan und Alard
   
   
Ein kleiner Hund, der lange nichts gerochen
Und Hunger hatte, traf es nun
Und fand sich einen schönen Knochen
Und nagte herzlich dran, wie Hunde denn wohl tun.
  
Ein großer nahm sein wahr von fern:
»Der muß da was zum Besten haben,
Ich fresse auch dergleichen gern;
Will doch des Wegs einmal hintraben.«
   
Alard, der ihn des Weges kommen sah,
Fand es nicht ratsam, daß er weilte;
Und lief betrübt davon, und heulte,
Und seinen Knochen ließ er da.
   
Und Packan kam in vollem Lauf
Und fraß den ganzen Knochen auf.
   
Ende der Fabel
   
»Und die Moral?« Wer hat davon gesprochen? –
Gar keine! Leser, bist du toll?
Denn welcher arme Mann nagt wohl an einem Knochen,
Und welcher reiche nähm ihn wohl?

Egy kis kutya, amely rég semmit nem szagolt,
Oly éhes volt, de láss csodát,
Talált egy szép csontot, jó nagyot,
És rágta mohón, ahogy ebeknél
szokás.
 
Látta egy nagy a távolból:
„Ő mintha valami jót bírna,
Oly szívesen falnék abból!”
Útnak ezért nekilódula.
 
Alard, nagyot úton jönni látva,
Véli, nem jó, ha ő ott időz,
Elfutott bánatosan s sírva,
És a csontot ott hagyta ő.
 
Packan gyorsan odafutott,
S az egész csont felfalatott.
 
A mese vége

És az erkölcs? Ki beszél itt most arról? –
Senki! Olvasó, őrült vagy?
Mert melyik szegény ember rághat csonton
egy jót,
S melyik gazdag venné el azt?