Goethe, Johann Wolfgang von: Édes sóvárgás (Selige Sehnsucht in Hungarian)

Sagt es Niemand, nur den Weisen,
Weil die Menge gleich verhöhnet,
Das Lebend’ge will ich preisen,
Das nach Flammentod sich sehnet.

In der Liebesnächte Kühlung,
Die dich zeugte, wo du zeugtest,
Ueberfällt dich fremde Fühlung,
Wenn die stille Kerze leuchtet.

Nicht mehr bleibest du umfangen
In der Finsterniss Beschattung,
Und dich reisset neu Verlangen
Auf zu höherer Begattung.

Keine Ferne macht dich schwierig,
Kommst geflogen und gebannt,
Und zuletzt, des Lichts begierig,
Bist du, Schmetterling, verbrannt.

Und solang du das nicht hast,
Dieses: Stirb und werde!
Bist du nur ein trüber Gast
Auf der dunklen Erde.

Ne mondjátok, csak bölcseknek
- Mert a tömeg kinevetne -
Éneklem az oly éltet meg,
Mely a lángba halni menne.

Hő szerelem hűs éjein,
Midőn a perc kéjtől terhes,
Forró vágy lep meg téged im,
Ha a mécsnek lángja repdes.

Nem maradhatsz a setétben:
Ott a halál, ott a semmi,
Föl, föl vágyol szállni szépen,
S magasb létre ujjá lenni.

Vágytól űzve szállsz, repülsz te,
És dacolsz a messzeséggel,
Fényittasan elmerülve,
Szegény pille, ah, igy égsz el!

És mégis e föld porán itt
Mindig borús lakó léssz te:
Lelked ha nem óhajt, áhit
ujjá lenni elenyészve…

(1871)