Ciardi, John: Elégia (Elegy in Hungarian)

For Kurt Porjescz, Missing in Action, 1 April 1945

Some gone like boys to school wearing their badges,
Some calmly with a look of measuring
While every wind is April in the hedges
On a grotesque of bony birds who sing
A metal note, weathering and weathering.

Here in this good green scene and plate of sea
The April world astonishes my look.
This island rock in space turns flowering endlessly
To peaks of cloud still mounting where you took
Your last high passage and your faltering luck.

The boys are flowers: they strew themselves in seed
And spring again, anonymous and pure,
For the same tears to follow the same deed
Of bending in the wind, and soon and sure
Fold, fall, and fade from what they could not cure.

Ah love has followed them and tears attest
They stood as slim as grass, they moved like fish
Into the silent oceans where they rest
Dark as the squid. Like trees they held their wish
A season on the leaf, and cannot perish.

April is their return in chlorophyl.
Protein and water celebrate their root.
The lavish world's extravagance, they till
The loamy crust, while blindly underfoot
They crush their own unrecognized green shoot.

Clouds had them once, and wreckage man them now.
And the same wreckage scatters on your fall.
Spring that amazes more than we allow
Of our dark selves to slims sets equally after all
On the blind wreck of gland and rationale.

The East runs like a stain across our mouths,
Our engines cry the faltering dark sun down.
And one default of metal breaks our oaths
To cross on sky above a burning town:
On metal's meeting wish is overthrown.

Now only memory keeps its aftermotion.
Good-bye, where no luck serves, nor any word,
Across a swell of sky and cloudy ocean
While April wind and bony bird
Discuss our futures, and have not concurred.

Kurt Porjescz emlékének, aki 1945, április elsején, bevetés közben eltűnt

Ez diákként, jelvényt viselve ment,
amaz lassan, kimért arccal haladt,
míg a sövények közt tavaszt jelent
minden szél, s groteszk csontvázmadarak
fémes füttyel mállanak, mállanak.

E szép zöld tájon és sík tengeren
április képétől elborzadok.
Örök virágban áll a szikla, s szűntelen
felhős csúcsokra néz, hol láthatott
utolszor szállni, s hullni csillagod.

Virágok s szétszórt magok a fiúk,
névtelenül, tisztán kihajtanak,
ugyanazon könnyekért ugyanúgy
szélben hajlonganak, s korán hullanak
el emiatt, mit nem gyógyítanak.

Szeretet járt velük, s vallják a könnyek,
hogy fűként nőttek, s néma tengerek
mélyén sötét tintahalként pihennek.
Mint fáknak, levelükön vágy remeg
évről évre, s meghalni nem lehet.

Tavasszal klorofillként visszajönnek.
Gyökérnek hálát nedv s fehérje ad.
A pazarló világ hóbortja! Földet
művelnek, s eltapossák, mint a vak,
a föl nem ismert, zsenge sarjakat.

Felhőkből roncsként hulltak szerteszét.
Ha lezuhansz, ilyen roncs hull veled.
Nagyobb csoda a tavasz, mint sötét
énünk mutatja, és egyképp foglal helyet
ösztön s ráció vak romja felett.

Kelet sötét foltként fut szembe vélünk,
motorunktól reszket a napvilág.
S hogy égő városok fölébe érünk,
egy géphiba eskünk elébe vág:
fém küzd fémmel, s kudarcot vall a vágy.

Egy jár még, az emlékezés motorja.
Ég áldjon, szó s szerencse mit sem ér,
lelked ködös tenger s égbolt sodorja,
míg a csontvázmadár s tavaszi szél,
egyet nem értve, jövőnkről beszél.