Hewett, Dorothy: Állatkerti történet (Zoo Story in Hungarian)

Feeding the giraffes in winter sunlight,

they stood like great arched swans

drinking each other's urine

in an act of love so simple it puts us to shame

Behind us in the straw-filled manger,

the newborn six-foot child wobbles to life,

its mild eyes luminous. I turn aside,

empty of seed, feeling the tug of life

stir, like a folded flower, put away.

Through the nocturnal house we move together.

The small quiet animals of my childhood stare at me.

Our hands brush by accident, touched by tenderness,

I watch you demonstrate your love for all God's creatures

but the human ones.

Myself, my son, my grandson, share your zoo,

your pride, your crippled love. They might have been our own;

my gentle son whose love embraces animal, bird, tree, stone,

& flower, woman & child.

We walk apart,

the bears grumble in their pens,

the white cockatoos parody our babble.

You kiss my forehead.

I watch you walk away,

having shared your ritual ark without a word.

And yet it has remained with me,

the image of us standing there

feeding our carrots to the gentle beasts.

Miközben a téli napfényben etettük a zsiráfokat,

úgy álltak ott, akár óriás, ívelt hattyúk,

        egymás vizeletét itták,

oly magától értetődő szerelemmel, hogy elszégyelljük magunk.

Mögöttünk a szalmával teli istállóban

imbolyogva áll fel, csillogó szemű, puha,

kétméteres újszülöttjük. Elfordulok,

félreállok, akár a bibéit vesztett,

megszaggatott és lepréselt virág.

Összefutunk az éjszakai lakban.

Gyermekkorom apró és hangtalan állatai bámulnak rám.

Kezeink egymást súrolják, gyengéden összeérnek.

Figyelem, hogyan fogadod szívedbe Isten teremtményeit,

        az embereket kivéve.

Én, a fiam, az unokám, állatkerted részei vagyunk,

a büszkeségeid, megtört szereteted relikviái. Lehetnének

a sajátunk is; a gyermekünk, akinek szeretete befogad

állatot, madarat, fát, követ és virágot, nőt és gyermeket.

Szétválunk,

a medvék dörmögnek a vackukon,

a fehér kakaduk gúnyolják dadogásunk.

Homlokon csókolsz.

Nézem, amint távolodsz,

miután szó nélkül megosztottad velem rituális bárkádat.

Mégis velem maradt

az a kép, ahogy ott állunk,

és répával etetjük a kedves vadakat.