This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Hernández, Miguel: Citación final

Portre of Hernández, Miguel

Citación final (Spanish)

Se citaron las dos para en la plaza

tal día, y a tal hora, y en tal suerte:

una vida de muerte

y una muerte de raza.

 

Dentro del ruedo, un sol que daba pena,

se hacía más redondo y amarillo

en la inquietud inmóvil de la arena

con Dios alrededor, perfecto anillo.

 

Fuera, arriba, en el palco y en la grada.

deseos con mantillas.

 

Salió la muerte astada,

palco de banderillas.

 

Había hecho antes,

a lo sutil, lo primoroso y fino,

el clarín sus galleos más brillantes,

verdadera y fatalmente divino.

 

Vino la muerte del chiquero: vino

de la valla, de Dios, hasta su encuentro

la vida entre la luz, su indumentaria;

y las dos se pararon en el centro,

ante la una mortal, la otra estatuaria.

 

Comenzó el juego, expuesto

por una y otra parte…

La vida se libraba, ¡con qué gesto!,

de morir, ¡con qué arte!

 

Pero una vez –había de ser una-,

es copada la vida por la muerte,

y se desafortuna

la burla, y en tragedia se convierte.

 

Morir es una suerte

como vivir: ¡de qué!, ¡de qué manera!

supiste ejecutarla y el berrendo.

Tu muerte fue vivida a la torera,

lo mismo que tu vida fue muriendo.

 

No: a ti no te distrajo,

el tendido vicioso e iracundo,

el difícil trabajo

de ir a Dios por la muerte y por el mundo.

 

Tu atención sólo han sido toro y ruedo,

tu vocación el cuerno fulminante.

 

Con el valor sublime de tu miedo,

el valor más gigante,

la esperabas de mármol elegante.

 

Te dedicaste al hueso más avieso,

que te ha dejado a ti en el puro hueso,

y eres el colmo ya de la finura.

 

Mas ¿qué importa? que acabes… ¿No acabamos?

todos, aquí, criatura,

allí en el sitio donde Todo empieza.

 

Total, total, ¡total!: di: ¿no tocamos?

a muerte, a infierno, a gloria por cabeza.

 

Quisiera yo, Mejías,

a quien el hueso y cuerno

ha hecho estatua, callado, paz, eterno,

esperar y mirar, cual tú solías,

a la muerte: ¡de cara!,

con un valor que era temor interno

de que no te matara.

 

Quisiera el desgobierno

de la carne, vidriera delicada,

la manifestación del hueso fuerte.

 

Estoy queriendo, y temo la cornada

de tu momento, muerte.

 

Espero, a pie parado,

el ser, cuando Dios quiera, despenado,

con la vida de miedo medio muerta.

Que en ese cuando, amigo,

alguien diga por mí lo que yo digo

por ti con voz serena que aparento:

San Pedro, ¡abre! la puerta:

abre los brazos, Dios, y ¡dale! asiento.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://www.elecohernandiano.com/numero_33

Az utolsó idézés (Hungarian)

Kettőt megint a porondra citált itt

ez a nap, ez az óra, ez a végzet:

egyik halálos élet,

fénylő halál a másik.

 

A kínzó nap szorító körén át

kereken és sárgán érte a ájult,

izgalmába merevedett arénát,

köröskörül Isten, a kör bezárult.

 

Kívül, fölül, páholyban és lelátón

mantillában a vágyak.

 

A szarvval kirontó halálon

zászlós dárdák cikáznak.

 

(De még ennekelőtte

a kürtön finoman harsant a réz fel,

legtündöklőbb akkordjait dörögve,

végzetesen isteni recsegéssel.)

 

Jött a halál az istállóból éppen,

s a sövénytől - Istentől - jött elébe

az élet, a fényben, mely öltözéke;

és mindketten megálltak a középen:

ez halandón, az önön szobraképpen.

 

S indult a játszma: álltak,

vállnak feszülve vállal...

S az élet nekibuzdult! a halálnak

micsoda gesztusával!

 

Ám egyszerre - s ez egyszer mindig eljön -

az életet a halál koronázta,

kétségbeejtőre

váltott át a tréfa tragédiára.

 

A halál is csak játszma,

akár az élet; s hogy tudtad, mi módon

játszani te, az irombát kaszálva!

Halálod oly élő volt e porondon,

amily kész volt életed a halálra.

 

Mit bántad is te,

hogy őrjöngve tombolnak a lelátók,

s munkádnak az a tiszte,

hogy Istennel cseréld fel a világot.

 

Csak azt láttad, a bikát és porondot,

csak a villámló szarv volt küldetésed.

 

A félelem fő vakmerése hajtott,

legfőbbje minden vakmerésnek,

hogy márvány-finomsággal várd a véget.

 

Magadat e ferde csontnak ajánltad,

mely magadban a puszta csontnak átad,

te előkelők legelőkelőbbje.

 

De mit számít, hogy elvégzed?... Nem ott vár,

halandó, mindegyőnkre,

a vég, ahol kezdetét veszi Minden?

 

Legvégső összegül, mondd, nem pokol jár,

halál és dicsfény, mindnyájunknak itt lenn?

 

Úgy szeretném, Mejías,

te, kit a csont s a szarvak

örök-néma, nagy szoborrá avattak,

úgy fogadni, miképpen te tanítasz,

a halált, szemtől-szembe!

vakmeréssel, mely félelmet takar csak,

hogy jaj, bár meg ne ölne.

 

Szeretném, ha e festett üvegablak,

a hús eloszlana, hogy napvilágra

hozza a csont erőteljes fehérjét.

 

Úgy szeretném rettegni, várva-várva,

halál, nagy perced öklelését.

 

Remélem, talpon állva,

s büntetlenül, ha majd Isten kívánja,

e félő élettel, mely fél-halálba hajlott,

hogy, ha e ha eljő, barátom,

lesz, aki nekem is elmondja bátran,

mit én mondok neked színlelt-derűsen:

Szent Péter! tárd az ajtót!

s tárt karokkal nyiss néki helyet, Isten!



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap