Balassi Bálint: Lob der Grenzhüter (Egy katonaének in German)

1
Vitézek, mi lehet ez széles föld felett
szebb dolog az végeknél?
Holott kikeletkor az sok szép madár szól,
kivel ember ugyan él;
Mező jó illatot, az ég szép harmatot
ád, ki kedves mindennél.

2
Ellenség hírére vitézeknek szíve
gyakorta ott felbuzdul,
Sőt azon kívül is, csak jó kedvébűl is
vitéz próbálni indul,
Holott sebesedik, öl, fog, vitézkedik,
homlokán vér lecsordul.

3
Veres zászlók alatt lobogós kopiát
vitézek ott viselik,
Roppant sereg előtt távol az sík mezőt
széllyel nyargalják, nézik;
Az párduckápákkal, fényes sisakokkal,
forgókkal szép mindenik.

4
Jó szerecsen lovak alattok ugrálnak,
hogyha trombita riadt,
Köztök ki strázsát áll, ki lováról leszáll,
nyugszik reggel, hol virradt,
Midőn éjten-éjjel csataviseléssel
mindenik lankadt s fáradt.

5
Az jó hírért, névért s az szép tisztességért
ők mindent hátra hadnak,
Emberségről példát, vitézségről formát
mindeneknek ők adnak,
Midőn, mint jó rárók, mezőn széllyel járók,
vagdalkoznak, futtatnak.

6
Ellenséget látván örömmel kiáltván
ők kopiákot törnek,
S ha súlyosan vagyon az dolog harcokon,
szólítatlan megtérnek,
Sok vérben fertezvén arcul reá térvén
űzőt sokszor megvernek.

7
Az nagy széles mező, az szép liget, erdő
sétáló palotájok,
Az utaknak lese, kemény harcok helye
tanuló oskolájok,
Csatán való éhség, szomjúság, nagy hévség
s fáradtság múlatságok.

8
Az éles szablyákban örvendeznek méltán,
mert ők fejeket szednek,
Viadalhelyeken véresen, sebesen,
halva sokan feküsznek,
Sok vad s madár gyomra gyakran koporsója
vitézül holt testeknek.

9
Óh, végbelieknek, ifjú vitézeknek
dicséretes serege!
Kiknek ez világon szerteszerént vagyon
mindeneknél jó neve,
Mint sok fát gyümölccsel, sok jó szerencsékkel
áldjon Isten mezőkbe!

1
Recken hoch zu Pferde,
gibt es auf der Erde
größres Glück als Burg und Feld?
Schallt zu Frühlingszeiten
sang durch alle Weiten,
nirgends ist so schön die Welt.
Wiesen spenden Düfte,
milden Tau die Lüfte -
oh, wie gut das euch gefällt!

2
Wenn sich Feinde melden,
schwillt die Brust den Helden,
allzeit sind sie kampfbereit.
Hält der Türk sich stille,
ist es oft ihr Wille,
anzuzetteln einen Streit,
um, bedeckt mit Wunden,
Arm und Bein verbunden,
heimzubringen Fang und Beut'.

3
Fahnen auf den Schanzen,
Wimpel an den Lanzen
wehn im Morgenwinde kühn.
Die da harren beim Trosse,
sehn die vielen Rosse
sprengen übers weite Grün,
Helme blinken mächtig,
Pantherfelle prächtig,
wie der Sturmwind ziehn sie hin.

4
Rosse, edle Mohren,
spitzen gleich die Ohren,
wenn Drommetenruf erschallt.
Wer heut nicht muß wachen,
kann sich's leichter machen,
aus dem Sattel steigen bald.
Kann sich schlafen legen,
guter Ruhe pflegen,
müde von der Schlacht Gewalt.

5
Um des Ruhmes wegen,
Ehre einzulegen,
ist für sie der höchste Lohn.
Tapferkeit im Kriege,
Edelmut im Siege -
Maß gebt ihr der Welt davon.
Sprengen von den Hügeln,
wie auf Adlersflügeln,
stoßen zu und wenden schon.

6
Feinde zu erblicken,
ist für sie Entzücken,
Lanzen brechen in der Schlacht.
Ist der Feind zu mächtig,
ziehn sie sich bedächtig
aus den Kampfgetümmel sacht.
Folgt der Türk am Fuße,
zahlt die blutige Buße,
er, der zugriff unbedacht.

7
Auen, weite Felder,
Wiesen, dichte Wälder,
lieben sie zum Jagen sehr.
Hinter Büschen, Mauern
Feinden aufzulauern
ist für Junker gute Lehr.
Hitze, leerer Magen,
läßt sie nicht verzagen,
sie ertragen das und mehr.

8
Wenn sie gute Klingen,
scharfe Säbel schwingen,
spürt's am Kopf die Türkenbrut.
Doch vergießt, erstochen,
erschlagen und zerbrochen,
mancher auf dem Feld sein Blut.
Bleibt dort unbegraben
er, ein Fraß der Raben,
der auszog mit frohem Mut.

9
Recken, oh, ihr Jungen,
Lob sei euch gesungen,
eurer edlen, wackern Schar.
Euch, stets auf dem Posten,
rühmen Westen, Osten,
weltbekannt seid ihr fürwahr.
Wie die Saat der Regen
laß des Himmels Segen
euch gedeihen immerdar.