Faludy György: Vienna, 1930 (Bécs, 1930 in English)

Diák voltam itt három évig.
Ma sem tudom, miért szerettem
e várost. Hófedte utcáin
versenyt futottam a szelekkel,
éheztem hosszan és titokban,
az élet értelmét kutattam,
lengő cégtáblákkal, padokkal
barátkoztam s szökőkutakkal,
majd a színésznő, kinek taknyos
voltam, s kire a sarkon három,
négy, öt órát vártam, míg megjött,
de ezt nem bántam s most se bánom,
Thomas Mannért és Karl Krausért
rajongtam, festményeket néztem
a múzeumokban vasárnap
reggel, s nem voltam boldog mégsem,
bár a reményt nem adtam fel, hogy
hamar meghalok tüdővészben.
S mindezt azért, mert sok rossz verset
írtam s azt hittem: egyre jobbak,
letisztáztam szép gyöngybetűkkel,
s hazaküldtem a hírlapoknak,
s hogy lapozgattam a friss példányt
a kioszk előtt, sívó szélben,
esőben! Mindhiába; mégcsak
a szerkesztő sem üzent nékem,
csak egyszer. Így szólt: hagyja abba!
Ettől végleg elkeseredtem.
Híres költő akartam lenni,
és beláttam, hogy lehetetlen.

Here for two years I lived as a university student.
I still have no idea why I was so enamoured
of this city. Along its snow-covered streets
I raced and battled with the wind.
I almost starved, at length and in secret,
I went out searching for the meaning of life,
I established friendships with overhanging signs
and with park benches and with fountains,
then with an actress for whom I was an understudy
and for whom I waited around at streetcorners
three, four, five hours until she would arrive,
but I did not mind this nor do I mind it now.
I raved about Thomas Mann and Karl Kraus,
examined the paintings in the Kunsthistorisches,
on Sunday mornings when the galleries were free,
and despite it all I was never even happy
though never once did I give up hope
that I would soon die of consumption.
And all of this because of what I wrote,
a lot of execrable poetry which I believed was improving.
I copied my poems out with perfect penmanship
and posted them home to the daily newspapers.
How I would turn the pages of the latest issues
in front of the kiosk in the shrill wind
and pouring rain! In vain; not once was my name in print,
only once did a literary editor bother to reply.
What he wrote back was terse: Why bother?
This was enough to depress and deflate me for years.
I wanted to become a famous poet
but was forced to admit that this was impossible.