voltál olyan fáradt,
hogy a parancsot kiadta a fej,
de nem mozdult a láb, a kar, a test?
hogy elérhetetlen távolságra került minden,
volt veled úgy, hogy elhagyott az Isten?
voltál olyan fáradt,
hogy a mindegy is mindeggyé vált,
hogy az akaratod a valóságtól hámlott,
s hogy bőrcafatként hullott le Rólad,
s hogy az egész szánalmas volt – persze csak utólag….?
voltál olyan fáradt,
hogy a lejárt lemezt, nem tudtad újraindítani?
a telefont se felvenni, se lehalkítani?
hogy se vágyad nem volt, de még lemondani se tudtál róla?
olyan voltál, mint egy szénsavnélküli dobozos kóla.
voltál olyan fáradt,
mikor reménytelenségek dőltek rád, és Te megadtad magad,
s hogy feladtad, s hogy kikapcsolt az agyad,
hogy hajnalodott, de aludni se bírtál,
hogy feküdtél mozdulatlan, s könnyek nélkül sírtál…?
voltál olyan fáradt,
hogy az ördögnek ott hagytad?
hogy mindegy volt már, hogy legyőzted, vagy elbasztad?
mindegy az egész, hogy mi volt,
mikor a bénult bordák alatt egy fáradt szív zakatolt?
voltál már így?
hogy elengedted, hogy már nem kerested az értelmet, se a szépet,
sem a szent értelmetlenséget,
hogy már nem hozott lázba az ígéretnyi élet,
voltál már így, hogy vártad a végét?
a csendet, a nyugalmat, a békét?
voltár már így? vagy ilyesfélén?
a tisztesség foltnak hívott bölcsességén
ahol kimúlik hamar minden illúzió,
sáros latyakká válik a hó,
ami odafentről nem erről álmodik,
a szennyvízzel távozik,
és életét egy dolog mozgatja: a félsz.
voltál már így? hogy össze-vissza beszélsz?
