József Attila: Mama

Már egy hete csak a mamára
gondolok mindíg, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.

Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.

Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.

Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő –
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében. 

Неделю я брожу в тумане,
все время думаю о маме,
как на чердак с большой корзиной
она по лестнице скользила.

А я был прост и откровенен,
орал, вопил с завидным рвеньем:
пускай она белье забросит,
пускай меня в корзине носит.

Она молчала и устало
все на чердак белье таскала.
Белье шуршало и взлетало,
блестело, прядало, дышало.

Теперь бы я держался скромно –
я вижу, как она огромна:
ее волос на небе пряди
и синьки цвет в небесной глади.