Petőfi Sándor: A természet vadvirága

Mit ugattok, mit haraptok
Engemet, hitvány ebek!
Torkotokba, hogy megfúltok,
Oly kemény koncot vetek.
Nyirbáljatok üvegházak
Satnya sarjadékain;
A korláttalan természet
Vadvirága vagyok én.

Nem verték belém tanítók
Bottal a költészetet,
Iskolai szabályoknak
Lelkem sosem engedett.
Támaszkodjék szabályokra,
Ki szabadban félve mén.
A korláttalan természet
Vadvirága vagyok én.

Nem virítok számotokra,
Árva finnyás kóficok!
Kiknek gyönge, kényes, romlott
Gyomra mindjárt háborog;
Van azért, ki ép izléssel
Üdvezelve jön elém.
A korláttalan természet
Vadvirága vagyok én.

Hát azért nekem örökre,
Szépen békét hagyjatok;
Ugysem sok gyümölcsü munka:
Falra borsót hánynotok.
S kedvetek ha jön kötődni,
Ugy kapkodjatok felém:
A természetnek tövíses
Vadvirága vagyok én.

Ĉu alboji, ĉu ekmordi
min, hundaĉoj, vi arogas?
Oston ĵetos mi algorĝe,
tian, ke ĝi vin sufokas!
Tondu ja kadukajn plantojn,
kiujn ŝirmas vitra mur',
sed mi estas sovaĝfloro
en senlimo de l' natur'.

Poezion instruistoj
per baston' en min ne knedis,
al lerneja regularo
la anim' neniam cedis.
Sur ĝin sin apogu, kiu
limas marŝi sub lazur',
sed mi estas sovaĝfloro
en senlimo de l' natur'.

Mi ne volas por vi flori,
delikataj stupaj nuloj,
vominkline ĝeniĝemaj
aĉaj subtilstomakuloj.
Estas, kiu, sanagusta,
min salutas kun plezur',
ja mi estas sovaĝfloro
en senlimo de l' natur'.

Tial do jam por eterne
lasu bele min en paco,
ĵeti pizojn sur la muron
estas ja senfrukta laco.
Se vi ĉikanemas, nu, min
kaptu — restos sanga spur',
ĉar mi estas sovaĝfloro,
dorna floro de l' natur'.