Petőfi Sándor: A természet vadvirága

Mit ugattok, mit haraptok
Engemet, hitvány ebek!
Torkotokba, hogy megfúltok,
Oly kemény koncot vetek.
Nyirbáljatok üvegházak
Satnya sarjadékain;
A korláttalan természet
Vadvirága vagyok én.

Nem verték belém tanítók
Bottal a költészetet,
Iskolai szabályoknak
Lelkem sosem engedett.
Támaszkodjék szabályokra,
Ki szabadban félve mén.
A korláttalan természet
Vadvirága vagyok én.

Nem virítok számotokra,
Árva finnyás kóficok!
Kiknek gyönge, kényes, romlott
Gyomra mindjárt háborog;
Van azért, ki ép izléssel
Üdvezelve jön elém.
A korláttalan természet
Vadvirága vagyok én.

Hát azért nekem örökre,
Szépen békét hagyjatok;
Ugysem sok gyümölcsü munka:
Falra borsót hánynotok.
S kedvetek ha jön kötődni,
Ugy kapkodjatok felém:
A természetnek tövíses
Vadvirága vagyok én.

Čo štekáte, čože máte
hrýzť ma, naničhodní psi!
V pažerák váš taký koštiaľ
vhodím, až vás zadusí.
Okliesňuje skrpatené
skleníkové výplody:
ja som divo rastúci kvet
nespútanej prírody.

Básnictvo nie učitelia
vtĺkli do mňa palicou,
duša moja pred školskou sa
neskláňala mluvnicou.
O pravidlá nech sa oprie,
kto sám voľne nechodí:
ja som divo rastúci kvet
nespútanej prírody.

Nie vám kvitnem, rozmaznanci
s háklivým, mdlým žalúdkom,
ktorý sa vám v každej chvíli
obracia hneď hore dnom;
zato ten, kto zdravý vkus má,
mne v ústrety vychodí:
ja som clivo rastúci kvet
nespútanej prírody.

Preto vy mňa navždy pekne
na pokoji nechajte;
škoda hrach na stenu hádzať,
keď zisk z toho nemáte.
A do mňa sa zadrapovať
ráčte, ak vám neškodí:
divý som ja, pichľavý kvet
nespútanej prírody.