Petőfi Sándor: Európa csendes, ujra csendes…

Európa csendes, újra csendes,
Elzúgtak forradalmai...
Szégyen reá! lecsendesült és
Szabadságát nem vívta ki.
 
Magára hagyták, egymagára
A gyáva népek a magyart;
Lánc csörg minden kézen, csupán a
Magyar kezében cseng a kard.
 
De hát kétségbe kell-e esnünk,
Hát búsuljunk-e e miatt?
Ellenkezőleg, oh hon, inkább
Ez légyen, ami lelket ad.
 
Emelje ez föl lelkeinket,
Hogy mi vagyunk a lámpafény,
Mely amidőn a többi alszik,
Ég a sötétség éjjelén.
 
Ha a mi fényünk nem lobogna
A véghetetlen éjen át,
Azt gondolhatnák fönn az égben,
Hogy elenyészett a világ.
 
Tekints reánk, tekints, szabadság,
Ismerd meg mostan népedet:
Midőn más könnyet sem mer adni,
Mi vérrel áldozunk neked.
 
Vagy kell-e még több, hogy áldásod
Ne érdemetlen szálljon ránk?
E hűtlen korban mi utolsó
Egyetlen híveid valánk!
 
Debrecen, 1849. január

Vait’ on Eurooppa, tyyneks taipui,

Kapinain myrsky kaikk’ on laannut. –

Hyi häpeää! miks näin se vaipui,

Kun vapauttaan viel’ ei saanut?

Magyari nyt vain taisteleepi,

Muut jätti, pelkur’-orjat halvat;

He kahleitaan kalisteleepi,

Meill’ yksin kalisevat kalvat!

Vapaus, sulle, impi kallis,

Magyari verens’ uhriks tuopi,

Muut – jos vaan tohtis, herrat sallis –

Kentiesi kyynelöisen suopi.

Pitäiskö sentään epäilyksin

Ja peloin jatkaa taistelusta? –

Ei, kansan’, ei! – Jos seisot yksin,

Se lisätköön vaan uskallusta!

Sä seisot yksin, niinkuin yöllä

Täht’ ainoo pilvitaivahalla.

Muut silmät ummistui – sun vielä

Säihkeellä valvoo kirkkahalla.

Ja jos ei valvois meidän kansa,

Kuin synkäll’ yöllä tähden silmä,

Luulispa Luoja taivaassansa:

Tyhjyyteen uppos jo maailma.