Petőfi Sándor: Itt benn vagyok a férfikor nyarában...

Itt benn vagyok a férfikor nyarában,
Az ifjuságnak eltűnt tavasza,
Magával vitte a sok szép virágot,
A sok szép álmot, amelyet hoza,
Magával vitte a zengő pacsírtát,
Mely fel-felköltött piros hajnalon...
Milyen sötét vón a világ, az élet,
Ha nem szeretnél, fényes angyalom!

Elszállt az égről a piros sugár és
Elszállt a földről a dalos madár,
Üres fészkébe énekelni a bús
Szellő vagy a haragos vihar jár:
Ábrándaimnak száraz erdejében
Csörög, csörög már s nem susog a lomb...
Milyen sötét vón a világ, az élet,
Ha nem szeretnél, fényes angyalom!

Az ég arany hajnalcsillagja s a föld
Ezüst harmatja mind, mind elvesze,
Letörlé őket kérlelhetlenűl a
Rideg valóság szigorú keze;
Felhők borongnak, s rekkenő meleg van,
A gondok fojtó levegője nyom...
Milyen sötét vón a világ, az élet,
Ha nem szeretnél, fényes angyalom!

Regényes bércek kősziklái közt folyt
Csengő morajjal egy tündér patak,
Dicsvágy patakja! ajkaim belőle
Sok boldogító mámort ittanak.
Foly még ma is, de más igyék vizéből,
Én nem iszom, többé nem szomjazom...
Milyen sötét vón a világ, az élet,
Ha nem szeretnél, fényes angyalom!

Ha elfordúlok enmagamtul és mint
Polgár végigtekintem a hazát,
Szemem megromlott satnya ivadékot,
Egy pusztulásnak indult népet lát.
Karom feszűl, szivem tombol! mi haszna?
Mást nem tehetek, csak sirathatom...
Milyen sötét vón a világ, az élet,
Ha nem szeretnél, fényes angyalom!

Szeress, szeress, mint én szeretlek téged,
Oly lángolón, oly véghetetlenűl,
Áraszd reám a fényt s a melegséget,
Mely isten arcáról szivedbe gyűl;
Az a te szíved egyetlen világom,
Nappal napom és éjjel csillagom...
Milyen sötét vón a világ, az élet,
Ha nem szeretnél, fényes csillagom!

Tu dnu som v lete mužského to veku;
jar mladi posla, a čo boly ňou
v dar prinesené z priazne ku človeku,
kvet i sny krásne vzala so sebou,
so sebou škovrán-spevca, pobratima,
čo zbúdzal ma, zrúc zoru zbronelú...
Jak tmavý bol by život, svet, nech ty ma
tak neľúbiš, môj jasný anjelu!

Uletel s neba ružovatý lúč a
so zeme spevná uletela vtač,
v jej hniezdach prázdnych hnevné víchry skučia
dnes, abo smutných vánkov čuť z nich plač;
v dúm mojich lese, jakby za podzimia,
už hrká list, nešepce priateľu...
Jak tmavý bol by život, svet, nech ty ma
tak neľúbiš, môj jasný anjelu!

Dennica neba zlatá, zeme rosné
však striebro tam je všetko, všetko v zmar:
skutočná ruka prísna neúprosne
ich smazala ztaď; roj sa sbieha chmár,
i sparno je, vzduch strastí, že až zdýma
hruď, tlačí v prácne dni či v nedeľu...
Jak tmavý bol by život, svet, nech ty ma
tak neľúbiš, môj jasný anjelu!

Pomedzi bralá romantické stekal
si čarný potok, rozhučaný v ples :
prúd ctižiadosti i ma neraz plekal,
opojil blaze. Tečie tam i dnes,
no iný streb ho rtoma dychtivýma,
mne prešiel smäd, chuť — koniec veseliu ...
Jak tmavý bol by život, svet, nech ty ma
tak neľúbiš, môj jasný anjelu!

Keď odvrátim sa od seba a zrenie
jak občan po vlasti šlem končinách:
zrak zhumpľované, zvrhlé pokolenie,
ľud pustnúci koľ vidí. Ramä, hach,
mi spružie, zbúcha srdce; však čo s nima?
Len slziť nad ním môžem k súdielu...
Jak tmavý bol by život, svet, nech ty ma
tak neľúbiš, môj jasný anjelu!

Oj, miluj ma, jak zplna lásky žiary
ja mám ťa rád, tak prenesmieme vždy;
ma zaplavuj tým svetlom-teplom, s tvári
čo božskej v srdce sa ti hromaždí:
to srdce je mi svetom jediným, na
dni slncom, hviezdou v noci prôčeliu...
Jak tmavý bol by život, svet, nech ty mňa
tak neľúbiš, môj jasný anjelu!