Petőfi Sándor: János vitéz (részlet)

Tüzesen süt le a nyári nap sugára
Az ég tetejéről a juhászbojtárra.
Fölösleges dolog sütnie oly nagyon,
A juhásznak úgyis nagy melege vagyon.

Szerelem tüze ég fiatal szivében,
Ugy legelteti a nyájt a faluvégen.
Faluvégen nyája mig szerte legelész,
Ő addig subáján a fűben heverész.

Tenger virág nyílik tarkán körülötte.
De ő a virágra szemét nem vetette;
Egy kőhajtásnyira foly tőle a patak,
Bámuló szemei odatapadtanak.

De nem ám a patak csillámló habjára,
Hanem a patakban egy szőke kislyányra,
A szőke kislyánynak karcsu termetére,
Szép hosszú hajára, gömbölyű keblére.

Kisleány szoknyája térdig föl van hajtva,
Mivelhogy ruhákat mos a fris patakba’;
Kilátszik a vízből két szép térdecskéje
Kukoricza Jancsi gyönyörűségére.

Mert a pázsit fölött heverésző juhász
Kukoricza Jancsi, ki is lehetne más?
Ki pedig a vízben a ruhát tisztázza,
Iluska az, Jancsi szivének gyöngyháza.

„Szivemnek gyöngyháza, lelkem Iluskája!”
Kukoricza Jancsi így szólott hozzája:
„Pillants ide, hiszen ezen a világon
Csak te vagy énnekem minden mulatságom.

Vesd reám sugarát kökényszemeidnek,
Gyere ki a vízből, hadd öleljelek meg;
Gyere ki a partra, csak egy pillanatra,
Rácsókolom lelkem piros ajakadra!”

„Tudod, Jancsi szivem, örömest kimennék,
Ha a mosással oly igen nem sietnék;
Sietek, mert máskép velem rosszul bánnak,
Mostoha gyermeke vagyok én anyámnak.”

Ezeket mondotta szőke szép Iluska,
S a ruhákat egyre nagy serényen mosta.
De a juhászbojtár fölkel subájáról,
Közelebb megy hozzá, s csalogatva így szól:

„Gyere ki, galambom! gyere ki, gerlicém!
A csókot, ölelést mindjárt elvégzem én;
Aztán a mostohád sincs itt a közelben,
Ne hagyd, hogy szeretőd halálra epedjen.”

Kicsalta a leányt édes beszédével,
Átfogta derekát mind a két kezével,
Megcsókolta száját nem egyszer sem százszor,
Ki mindeneket tud: az tudja csak, hányszor.

The blistering sun in the midsummer sky
Beats down on the shepherd boy from on high.
No need for the sun to be blazing above,
Inside him, the shepherd is burning with love.

With fiery young love his heart is blazing.
At the edge of the village his sheep are grazing.
Past the edge of the village they’re grazing all over,
While he lolls on his sheepskin cloak in the clover.

A sea of bright flowers spreads wide around him,
But it isn’t the colorful flowers that astound him:
A stone’s throw off, where a brook flows, there,
His gaze is fixed in a steady stare.

And it isn’t fixed on the brook’s bright swirl,
But on what’s in the brook, a blond-headed girl,
Fair-haired, and one of the slenderest,
With long golden braids and rounded breast.

Up over her knees her skirt is hooked
While she scrubs her wash in the fresh, clear brook;
And her two pretty knees peep into sight
To Johnny Grain-o’-Corn’s great delight.

Yes, the shepherd lolling there in the grass
Is Johnny Grain-o’-Corn, and the lass
Who’s scrubbing her laundry in the stream
Is Iluska, the pearl of Johnny’s dream.

„Iluska - Nelly - my dear heart’s pearl!”
This is how Johnny cried out to his girl:
„In the whole wide world, you can take my word,
You’re the only one makes me feel like a lord.

„Smile up at me with your sloe-eyed look,
Let me give you a hug, come out of the brook;
For a moment, just give your laundry the slip,
And I’ll plant my soul on your rosy lip!”

„I’d gladly come out, Johnny dear, you know,
I have to get on with my washing, though,
Hurry-hurry, or catch it from-someone-or-other-
You know I’m a stepchild, and you know my stepmother.”

The beautiful Nell answered him with a smile,
While she scrubbed away at her laundry pile.
But Johnny jumped up from his sheepskin coat,
Moved closer, and coaxed her on this note:

„Come out, my dove! come up, my pigeon!
A hug and a kiss won’t take but a smidgeon;
Besides, your stepmother’s nowhere near,
Don’t leave your sweetheart languishing here.”

With his blandishments he coaxed her out,
With his two hands he clasped her waist about,
And he kissed her mouth: one time? a hundred?
Only He-Who-Knows-All-Things could get them numbered.