Azt hittem, megérkezel.
Azon az úton jössz, a régi erdőn.
Te, aki hozzám tartoztál
szüntelen s mindörökkön.
A patakon, a sekélyen keresztül
s felbukkansz valós téridőnkben.
Azt hittem, hazajutsz végül.
Furcsa képei egy álombeli
impériumnak:
fagyott, középkék könnyezés,
megkopott, mocskos havak,
butára dadogott, értelmetlen
frázisok.
Azt hittem, átlábolsz.
Át a sós idő – óceánon,
remegőn, csodára várón.
Mint az egyszeri, abban a mesében:
riadva olcsó képzetektől,
visszatalálsz a rengetegből.
Azt hittem, engesztelődtél.
Megtérsz. Páncélod – sisakod elhajítod,
repüljenek zugokba szét a maszkok,
s kardodról immár nem vér csepeg:
bódító balzsam, gyógyító nektár.
Szent jövője egy sosemvolt múltnak.
Azt hittem, hazajutsz végül.
Megtalálsz, s nem resten kimondjuk:
legyen béke, s nem halljuk félre:
legyen végre!
Mit nézhetek, csak jelen – porladás.
Álomszedés, harangkondulás.
Azt hittem, megérkezel.
Spirálködök kavargó karjaiból
elménkbe. Önmagunkba.
Napok monoton dörömbölése.
Ázottan, örök esőktől verten
belépsz, s mosolyod úgy terül szét
mint kézzelfogható jelenlét.