Ki vasárnapi levesét
étvággyal ette, vagy a járda
szélén nyugodtan álldogálva
elnézte foltnyi arcukat,
míg botladoztak a menetben,
míg vonultak, a föld lakatlan
tájainál magányosabban,
a téli Dunapart felé,
mit tudja az, miféle sziklán,
milyen szakadék peremén,
lábujjhegyen micsoda partok
kopár fokain állok én,
s hogy elszakíthatatlanul
milyen erő köt ide engem,
hogy mit emelek vállamon
magányosan és elveszetten?
De így igaz: most egymagam
tartom fel őt a két karomban.
S ha nem nyúl értem senkisem,
és izmom végül összeroppan,
és kicsúszik lábam alól
az emberség végső karéja,
ha nem nyúl értem senkisem,
lezuhanunk a szakadékba.
