Szilágyi Géza: Az akt

A pajtások nagyon marasztalták, jól is érezte magát pajkos tréfáktól robbanékony körükben, de azért mégis elképesztően korán, már éjfél előtt elbúcsúzott tőlük.

-Az asszony nincs egészen jól - mondotta, szinte restelkedően mentegetődzve -, nem akarom oly sokáig egyedül hagyni.

Előbb arra gondolt, hogy fürge kocsin szalajtja magát haza, de azután úgy döntött, hogy plebejus gyalogszerrel vág neki az amúgy sem fárasztóan hosszú útnak. A kávéházban, ahol úgy fűtöttek, mintha a kávés külön jutalmat kapna a szénpazarlásért, nagyon kimelegedett, a friss hó gyönyörű szőnyegével beborított utcán legalább lehűl kissé.

Útközben gondolatai meglehetősen rendetlenül, pongyola köntösben lökődtek egymásnak, és ugráltak egymásra. Andor Ferenc nem csodálkozott ezen. A természet voltaképpen antialkoholistának teremtette, mert valahányszor két pohárka konyaknál többet erőszakolt le torkán – csak a társasága kedvéért tette, és nem a maga gyönyörűséges felgyújtására – gondolkozása mindjárt fegyelmezetlenné lomposodott. Most is, hogy a hazafelé tekergő úton a megszokás gépiességével jártatta lábát, a konyak ereje valami ilyenféle összevisszaságba rázogatta gondolattörmelékeit.

-Kár volt délután kártyázni: százharminchét koronát vesztettem. Pedig a műkereskedő csak elseje után ad megint előleget. Vankótól kölcsön kellett volna kérnem kétszáz koronát. Igaz, hogy a zsivány legalább néhány rajzot zsarolna kamatul, de szívesen adtam volna. Sok pénz kellene, hogy Annuskát becsületesen gyógyíttathassam. A szívbaj nem is olyan olcsó mulatság. A professzor Nauheimot emlegette, de Buziás mindenesetre kevésbé költséges volna. Talán megkapom a Birkás-féle ösztöndíjat, abból telnék arra is, hogy elküldjem az asszonyt… Ejnye de szép leány megy ott abban a hangos társaságban. No, ne siess úgy, hadd bámullak meg egy kicsikét. Most befordult abba az utálatos, piszkos kis utcába. Kár volt, még nem láttam elég sokáig, hogy a toalettből egészen kihámozhattam volna az aktját. Pompás lehet. Pedig olyan ritka manap a tökéletes akt… Dercsényinél tegnap élveztem egy szédítőt… Öt esztendőt odaadnék bizonyára rövid életemből, ha én festettem volna… Jó testű lehetett az a modell. Pedig a legszebb arcú modellnél is a legrosszabb ízű meglepetések érhetik az embert, mihelyt a folytatásra is kíváncsi… Ejnye, Ehrenfeldhez kellene holnap elmennem, rásózhatnám azt az ócska Rubens-másolatot. Nem szép dolog, hogy rá akarom szedni, de ő a bankjában mindennap rászed tíz embert is… Becsületesen szurkál nyakamon az az ostoba pattanás. Úgy látszik, derekasan gyűlik. Ha holnap eljön a háziorvos Annuskához, megmutatom neki a historiát… Firtos, dehogy, Bélteky emlegette a Studio múlt hónapi számát. Azt a cikket mégis el kellene olvasni. Azt hiszem, nagy szamárság. Talán meglesz még a kávéházban, ha nem adták albérletbe… De pompás aktja lehetett annak a leánynak, aki az elébb befordult a mellékutcába. Úgy kikívánkozott a sok ruhából. Talán olyan szép, mint Annuskáé, pedig az már a legszebb… Különös, hogy még az ilyen szép nőkből is kiábrándul az ember… Pfuj, de rossz szag árad ki ebből a kanálisból. Holnap megmondom Schwarznak, hogy erről írasson vezércikket, ne mindig csak a Balkánról vagy olyanfajta haszontalanságról… Igen, Annuska aktja a legszebb, ehhez igazán értek. Sok aktot láttam már életemben. Élőt is, halottat is; akkor már, amikor orvosnövendék voltam… Talán kár volt otthagynom azt a pályát. Többet keresnék, mint a festéssel. De hívott a művészet, nevetséges, a művészet… Annuska aktját lefesteni a legnagyobb művészet volna… Még mindig úgy égeti a gyomromat az az utálatos konyak… Mégis méreg a művészembernek, ha a felesége nincs annyira művészlélek, hogy az aktját is odaáldozná… hogy is mondják… a művészet oltárára… Nem modell, ezt hajtogatja, hanem feleség… Hát valaha azt állítottam, hogy modell?... De gyönyörű az aktja, és ha lefesteném, az volna a legjobb képem, és igazán híres festő lehetne belőlem… Milyen jó dolga volt Böcklinnek. Azt úgy szerette a felesége, hogy más modellt még a közelébe sem engedett, inkább maga volt a modellje, mindenre, aktra is… Azt hiszem, Annuska igazán nem is szeret engem, sem engem, sem a művészetemet; mert különben legalább kicsit féltékeny volna a modelljeimre, és nagy festővé tenne a maga aktjával… De hát én szeretem-e még?... Hiszen lefesthetném emlékezetből is, de az bizony mégsem az igazi… Buziásba kellene írni prospektusért… vagy talán Pesten is megkapom az Idegenforgalminál… De szúr az az ostoba kelés a nyakamon… Na, most visszamehetek… Már túl vagyok a harminchetes számon… Negyvenöt… negyvenhárom… negyvenegy… Nincs aprópénzem… De van… Visszakaptam a kávéházban… Itt vagyok… Csak ne sokáig váratna a házmester…

Aztán már egyáltalán nem gondolkodott, csak élvezte az enyhe szédületet, amelybe a liftnek az ötödik emeletre való föltörekvése himbálta konyakködtől ellepett agyát. Gondolkodni csak akkor kezdett ismét, amikor benn volt már a hivalkodóan tágas műteremben, amelynek egyik szegletéből szemérmetlenül felcicomázott spanyolfalak ravaszkodásával hálószobát csináltak. Annuska aludt. „Hála Istennek” – gondolta a festő, de a másik pillanatban rosszallóan állapította meg, hogy a beteg asszony elfelejtette bedugaszolni az egyik orvosságos üveget. Bosszúsága azonban nem akadályozta meg abban, hogy gyorsan levetkőzzék, és hamarosan elaludjék.

Álmában lepeltelen modellek forgolódtak körülötte, akik türelmetlenül biztatták, hogy fesse le őket. Andor Ferenc válogatott is közülük, de egyet sem ítélt elég szépnek ahhoz, hogy vásznára terítse. Halk sírással felesége után kívánkozott, egy-egy pillanatra föl is villant előtte a jól ismert és annyira becézett alak, de utolérni sohasem tudta.

Az álom kábulatából hirtelen éles kiáltás verte föl az eszmélet ridegségébe. A kiáltás felesége torkából sivított feléje. A beteg nő fölült ágyában, még egyet kiáltott, de mire férje, aki háttal aludt az asszonynak, feléje fordult, már visszahanyatlott az ágyra. Andor Ferenc nem hiába töltött négy esztendőt az orvosi egyetemen, egy szemrebbenés alatt eleget látott. Annuska arca trónussá magasztosodott, amelyen szigorúan királykodott a halál fensége. A festő még bizonyos hagyományos kérdéseket intézett a mozdulatlan asszonyi testhez – szívdobogást kémlelt, és pulzust fürkészett -, bár, meghatottan nézve a megtörött szembe, már előre szomorúan bizonyos volt benne, hogy választ egyáltalában nem fog kapni. A kávéházban felhörpintett sok konyak már bizonyára felszívódott vérébe, de azért gondolatai ismét, mint rosszul lovagolt versenyparipák rohantak egymásnak:

-Annuska meghalt. Cseléd nincs, csak takarítónő, de az holnap reggelnél előbb nem jön. Kit küldjön az orvosért, vagy talán hagyja itt a halottat, és maga szaladjon a doktorhoz? De minek is szaladjon, amikor az orvosra már semmiféle szükség. Igaz, a buziási fürdőprospektus megrendelése is fölösleges, igazán egészen fölösleges már…

Aztán eszébe jutott, hogy néhány hete egy német lap vegyes apróhírei között valami amerikai csodaorvosról olvasott, aki a megállott szívet ismét meg tudja indítani. Talán mégis jó volna orvosért futni? De ezt a gondolatot rögtön elkergette, mert hiszen abban a német újságban azt is olvasta, hogy az ismét megindult szív csakis néhány percre éledt föl újra.

            -Jó teremtés volt Annuska – sóhajtotta, szinte könnyekig ellágyuló részvéttel.

Szeretni már rég nem szerette az asszonyt, bármennyire értékelte is a szépségét, de azért végig kellemes volt együtt élni vele. A szegény asszony sohasem követett el rosszat, legföljebb akkor, amikor makacsul tiltakozott az ellen. hogy páratlanul szép aktját legszentebb áldozatul kiszolgáltassa a férje művészetének. Kár volt, pótolhatatlan kár. De vajon már igazán, végképpen pótolhatatlan-e?

Andor most már tisztán, fegyelmezetten tudott gondolkozni. Szemében diadalmas fény gyulladt ki. Most még semmi sem pótolhatatlan. Amit az élet megtagadott tőle, íme, meg fogja adni a halál. Reggel már későn volna, de most még jókor van. Lefesti a halottat: a legbájosabb formákat, a legizgatóbb vonalakat megmenti a pusztulás elől. Nem szabad a legbűnösebb mulasztással elszalasztani az utolsó alkalmat, amely a legszebb aktot rábűvölheti a vászonra. A halott sem neheztelhet azért, hogy lényének leggyönyörűbb megtestesülését a művészet legnemesebb eszközeivel örökíti meg a művész-férj. Ez nem sértheti meg a halott emlékét, ez a leggyöngédebb és legszebb kegyelet:

            -Most, hogy meghaltál, halhatatlanná teszlek, és teveled magamat is – mondotta Andor szinte kiáltva, mintha attól tartott volna, hogy a halk szót nem érti meg a halott.

Az alkotás vágya lázba korbácsolta. Reggelig még néhány óra: untig elég idő arra, hogy friss impressziók vadságától párolgó mámoros vázlatot raboljon a vászonra. Kirohant a hálószobából, és oly gyorsan, mintha gyilkolásra vágyó hóhér járna a nyomában, mindent előkészített a festésre. Aztán visszatért a hálószobába, felkapta a halottat, és kivitte arra a hatalmas pamlagra, amely annyiszor pihentette a fáradt élőt. Egy pillanat alatt a modell toalettje be volt fejezve: a következő percben Annuska élettelen teste már mint alvó Vénusz fehérlett a pamlagot borító vérszínvirágos perzsaszőnyegen.

            -Halhatatlanok leszünk mind a ketten, Annuskám – bíztatta rikító patetikusan, de azért őszintén Andor a halottat. – Ugye nem haragszol, szegény, szemérmetes asszonykám?

Aztán eszeveszett sietséggel, szinte részegen belevetette magát a festésbe. Pár perc múlva azonban abbahagyta a munkát: mintha valami kelletlen szégyenkezés bujkált volna a halott nő arcán. Ez kissé megzavarta:

            -Ostoba képzelődés, de amikor mégiscsak úgy látom.

És mielőtt ismét kezébe vette volna az ecsetet, bájosan szeszélyes mintájú, finom csipkekendővel óvatosan letakarta Annuska arcát…