Egyik ládája szűk, testhezálló
komor koporsó, itt lenn utolsó
lakása...Visszük utolsó útra
a zártra pántolt ládát s a kántort,
ki sok száz hívét elénekelte:
kántált felettük. Most őt temetjük
az Úristentől nyugalmát esdve,
örök nyugalmát.
A másik láda bezárva várja
a fényt s a gazdát... Mikor kinyitjuk,
árad belőle a dohfertőzte
párával ittas hideg bagószag,
megülve benne molyette pernye
s a gazda kincse: füzetje, könyve,
önéletrajza, néhány jó rajza,
vásott pipája.
E láda titkán tűnődve tisztán
látom, hogy itt áll apám pipázva,
a sívó nincsre nagyot sercintve:
de látszat ez csak, agyamba zárt kép,
csalóka árnyék, hisz égi szárnyék
lakója ő már. Örökbe hagyta
ládányi kincsét s kemény gerincét
nekem, fiának.
