Anyám fogoly volt,
családja, s így a munka foglya.
Rab volt apám is,
sorsát magába zárva hordta;
és mindahányan
hidegben, néha lelki fagyban
fázlódva éltünk.
Nyomornak volt a foglya gyakran
egész családunk,
de volt egy szent, egy gazdag éje
minden zord évnek...
Így este hat tájt, hatvan éve,
már szólt a csengő,
hívott a gyertyafény s a Kisded,
mindannyiunknak
készítve égi s földi kincset.
Bejött apám is,
kemény magánya gondját űzve,
enyhülve kántált,
anyám eközben tett a tűzre,
ő is dalolt, majd
harsant a kis családi kórus:
„Mennyből az angyal...”
Angyalt nem, ámde jó patrónust
küldött a Jézus,
csomagja telve minden jóval,
gazdára lelt mind.
Apám, ki szűken élt a szóval,
azt mondta, jól van;
anyám meg böjtöt űzve szelte
a szent kalácsot
sok éhes szájnak, sok szeletre...
Koccant az ablak:
egy kóbor eb, fejét üvegre
szorítva bámult
a házban égő kis tüzekre,
ő is melegre
s meleg szívű gazdára vágyott;
sóvár szemében
szobánk az áldott kánaán volt.
