Másszuk a tiltott fát a gyümölcsért,
vágyva Teremtőnk égi hatalmát:
lopjuk az almát.
És a Kerítő mérge belénk mar,
íme a gőgnek rabjai lettünk,
láncra verettünk.
Poklok urának kerge kolompja
kongja a ritmust, járjuk a táncot,
rázva a láncot.
Járja a hét bűn kerge seregje;
élen a Gőgös nyargal a pályán,
zabla a száján.
Fújtat a Fösvény, súlyos a terhe,
borjú aranyból, tágul az orra
pénzt szimatolva.
Hajtja a rossz vér lám a Buját is:
társai testét nyalva igyekszik,
közben üzekszik.
Sír az Irigynek lelke: irigyli
azt, ki kergén törve előre
szert tesz előnyre.
Lót-fut a Torkos, falja a koncot,
mit kiköp, újfent nyeldesi, végül
már belekékül.
Dúl-fúl a Düh, mert unja a táncot,
s húzza a lánc, hát kedveszegetten
járja veszetten.
Talpal utánuk Rest, aki restell
tenni a jóért, ámde piros vért
áldoz a rosszért.
Táncol a Hét Bűn, egyre fiadzik,
Táncol a sok láb, szűkül az ösvény.
Ég a vörös fény,
hinti a kormot rá a vak alkony:
dülled a szem, nem látja az estét,
érzi a vesztét.
S az közeleg, már zárja az ösvényt
nagy fene gépszörny, rátör a nyájra:
futnak alája
mind, kiket ámít, húz a kolompos.
Vérbe fagyottan másznak alóla,
holtan a jóra,
élve a bűnnek, vesztve gerincet;
irha helyett már szellemi inget
hordva keringnek,
míg beleszédül mind a pokolba,
hétlyukú katlan lávaterébe,
ott a vitustánc-házba belépve
rángnak a tűzben el sosem égve,
mit se remélve.
