Folgore, Luciano: A szénhez (Al carbone in Hungarian)
Al carbone (Italian)Pane oscuro di macchine, che sbocchi dalla gola delle miniere, e ti ammonticchi in infiniti blocchi lungo la via del lavoro; pane grande, sonoro di fiammeggianti energie, che liberi dal tuo ventre d'oro le deformi armonie delle fiamme, canta, con i tuoi cori lucenti, un inno di ribellione, soffia nella tromba dei venti il tuo desiderio, o carbone! peso della vecchia terra ; denso girava il buio nelle caverne immote, e le notti dei tempi più remoti, fastidivano continue tuoi latenti pensieri. Ma dai misteri del sonno, il desideri del sole, tì rivelò il fragoroso piccone. Caddero lungo l'androne e lucide scaglie e corsero impetuosi alle nuove battaglie, varcando gli sbocchi, i tuoi formidabili blocchi.
Sali, o carbone, luminosamente, e abbaglia col fiato dei forni i piccoli giorni del nostro esiguo presente. Fa la preghiera di fumo nei tubi, minaccia le musiche gaie delle brunite caldaie, e scalda le mani gelate ove dormono da immense primavere, le idee più guerriere, le musiche più belle, tutto l'entusiasmo che dilaga ribelle e clamosoro invade le strade che vanno alia città de le stelle.
Sali, o carbone, in fiammeggianti pire, e schiara l'universo che prepara, rei tempo, l'Avvenire. Dì, nel tuo caldo verso, che alla tua fiamma non vuoi gelide mani da intepidire, ma cuori di giovani eroi, ma fioriti cervelli di geni, per nutrirli di fiamme, per saziarli di energie, e seminarli ad uno ad uno nei solchi profondati nella vita.
|
A szénhez (Hungarian)Gépek sötét kenyere, mely a bánya torkából a világba ömlesz, s hegyekbe hányva hosszú sorokban állsz a munka végtelen útján; roppant kenyér te, harsány a tomboló energiától, vad lángok összehangzó harcán vajúdva méhed aranyát világra, kórusban zúgd, ragyogva, zengve vad himnuszát a lázadásnak, fújd kürtként harsogó szelekbe, ó szén, miért tüzel a vágyad! Rádsúlyosult az ős-öreg földnek megmérhetetlen súlya mozdulatlan tárnák sűrű homálya s az idők kezdetének éjszakája unalmukkal ránehezültek lappangó gondolataidra. De álmod rejtelmeiből a mohó napsugárra felébresztett a csákány csattogása. S amerre nyúlt a tárna, hulltak fénylő szilánkok, mint új harcokba induló csatázók s ki a világba ömlött tömérdek óriási tömböd.
Jöjj fel, ó szén, jöjj fel ragyogva, kohók tüzes lehét árasztva tisztán a törpe, hitvány, erőtelen mai napokba. A füst imáját mondd el a kéményekben, fenyegetve, vidám zenéjű kormos üzemekre, elfagyott ujjakat melengess hol végtelen tavaszok óta alszanak a legharcosabb jelszavak, a legzengőbb zenék, a lelkesedés, mely lelkekbe tép s a csillagvárosokba induló utakon elárad szerteszét.
Szállj fel, ó szén, te légy a lángzó máglya a világegyetemben, amely az épülő időt formálja. Dalold el égő versben: nem azért jöttél; hogy meglangyosítsd a vért az elfagyott kezekben, hanem hogy ifjak szívét harcra szítsd, virágba bontsd a lángelméket, tüzeddel tápláld, belső erőddel színig töltsed és egyenként beágyazd őket.
|