A Barca dos Sete Lemes (Portugál)
Para quem trabalho eu?
Uma mulher lançava, a cantar, aquela interrogação ansiosa, e a resposta ninguém
a dava. A pergunta é que passara para a boca duma fila de raparigas da Glória,
sábias em traçar o eito e expeditas no manejo da foice.
Ó minha mãe dos trabalhos,
para quem trabalho eu?...
- Eh Ruço! Eli tu!...
O Arrenega deu-lhe com o cotovelo, ele levantou a cabeça, mas não viu o capataz.
Tinha os olhos cansados de poeira e de sol, o peso da serrada Neve a doer-lhe
no lado direito e um anel de fogo na lombeira e nos rins. «Aquilo é que era
aprender o custo da galé», como dissera uma gloriana à hora do almoço.
- Vais cego, Ruço? Mete-te à banda do teu camarada!
Camarada uma gaita, que lhe prometera uma manta e uma caldeira e deixara-o a
ver navios, com a desculpa de que a égua tinha fugido, a danada! Também que
fizera ele? Ficar à espera de que outrem dê um assobio é trabalho para merecer
paga tamanha? Havia de ceifar ali duas semanas, obrigar-se a pão com dentes
e a cheiro de caldeira alheia, e só depois poderia pensar numa lobeira para
se aquecer no Inverno.
... Trabalho, mato o meu corpo,
não tenho nada de meu...
Depois de se perder um bem é que chega o arrependimento - torce-se a orelha
e nem uma lágrima de sangue. E ao fim e ao cabo por dez-réis de mel coado, por
mor de uma coisa que parecia uma árvore dentro duma garrafa. Vejam lá se há
ideia mais parva!
Se tivesse voltado para o Lobato, seria agora meio-caixeiro, com direito a dormir
no sótão, numa cama de ferro com lençóis, e comida certa à mesa da cozinha.
As criadas novas haviam de tratá-lo por senhor, Sr. Cidro, e, de cabelo penteado
ao espelho, guarda-pó e botas amarelas, teria a vida aberta por uma estrada
larga. Maldita ideia aquela, a da árvore! Uma coisa de anjinho...
«Eh Ruço! Endireita-me esse corte! Levas a foice cega, ó quê?!...»
Mesmo no Mula Brava, se não fosse a vergonha de lhe falar, depois do que se
passara com a Mariana, sempre a vida podia tomar outro jeito. Quem,sabe?!...
Talvez viesse a ficar com a oficina e com a mulher. Mas era coisa que se fizesse
a um amigo?... E pode uma pessoa ter a mão no sangue quando a espevitam? Se
até uma candeia de azeite, mal lhe bolem com a ponta dum gancho, se arrebita
e dá mais luz, como pode um homem segurar as maldades do corpo?
Não fora habituado a trabalhos de campo, lá isso era verdade. E os outros, antes
de se habituarem à servidão? Se até o Jerónimo Arrenega, que era valente, apanhara
com o aguilhão dos bois, havia ele de se querer fidalgo? Ora essa, que tal estava
o pinoca! Mas parecia-lhe inferneira de mais.
Queimava o sol de um lado, pesava a foice do outro, queixavam-se as mãos dos
calos (toma lá uma mortalha, isso passa), mordiam as melgas e os mosquitos das
abertas, e lá estavam com o trigo maduro a erva-gata mais o cardo-beija-mão,
como dizia uma cantiga, e melhor lhe lembravam os dedos ardidos de golpes e
espinhos.
«Eh Ruço!»
Ruça era nome de burro. Ruço era a avó dele e toda a geração de carneiros com
cornos dobrados! Chiça pra tanta conversa!
E só agora se arrependia deter roubado nos avios da gente do campo. Antes furtar
éguas com o Arrenega mais velho, mesmo com risco de ser enganado. Sempre era
trabalho mais direito. Não fosse a vergonha de o descobrirem e bem sabia que
rumo havia de tomar. Despedia-se à francesa, sem mais conversa, que ceifeiro
sem manta não deixa rasto. O Arrenega que lhe recebesse o dia de jorna (lá ficava
rico!) e se pagasse do dinheiro adiantado em pão e vinho. Depois enfiaria pela
Charneca dentro, sem escolher caminho, andando à parva, de dia e de noite, até
que as forças o deixassem. Sem uma sede de água. Sem uma côdea de pão. A morte
havia de chegar, por força. Para que vivia ele, afinal? Para ser capacho do
mundo, como dizia a criada do Lobato, que até essa se rira da sina boa fé? O
pior, é que até na morte ficaria sòzinho!
Não havia coisa mais triste, não senhor.
No rancho talvez julgassem, que ele comia à parte por não ter comida de caldeira
nem alforje. Quando o que lhe fazia mal era ver muita gente à sua volta. Atabafava.
Apetecia-lhe pegar na foice, pôr-se a andar de roda - arreda, arreda - e afastá-los
da sua beira. E dormir no meio da resteva com a cabeça num molho de trigo. Talvez
um falcão o descobrisse lá do alto e se atirasse sobre ele de asas fechadas,
para lhe arrancar os olhos e levá-los consigo por esse céu além. Pronto, acabava-se
tudo!
- Não comes?, perguntou-lhe o Arrenega à ceia.
- Não tenho fome.
Bem percebia que o capataz o olhava de banda; talvez estivesse a pensar em chamá-lo
e dar-lhe o fora.
Foi meter-se no palheiro e atirou-se para um canto. Tinha o corpo num trambolho
e nem uma linha de coragem guardava nos braços e nas pernas. Nem uma linha.
Tudo estava quebrado dentro dele e fora dele. Era uma pedra.
Lá fora cantava-se ainda. Ainda havia gente capaz de rir. Pela porta via passar
vultos para o barracão do lado. Eram as glorianas, de cinta preta a prender-lhes
a saia rodada, todas metidas na sua vida à parte da outra gente.
- Queres vir esta noite?
Estava para ali sem recordações daquelas, e por isso não podia entender a pergunta
do Arrenega.
- Aonde?
-Gomo na Terra Velha...
Deixou escapar um não, despedindo o companheiro, mas o outro ficara à sua beira
a compor a espiga de trigo que lhe sáía do lado direito do boné. Os dois irmãos
aproximaram-se também e faziam sinais ao mais velho.
- Podias ao menos vir tocar prà gente, disse um deles.
- Eu tocar? Nem pago adiantado...
- Era um favor que fazias à gente, juntou Jerónimo a enrolar um cigarro, que
depois entregou a Cidro para molhar a mortalha.
Sentou-se. Os três irmãos sorriam. O mais novo foi buscara gaita de beiços ao
bolso do casaco e tirou-lhe uma fiada de sons.
- O rancho dos Foros tem raparigas de trás da orelha. Elas pediram pra te vir
buscar... Querem fazer ver às da Glória.
- E que tenho eu com isso? Amanhã vou-me embora. Não aguento...
- Ora tu!... Um verde-gaio bem batido arrebita-te em menos dum forfe. A gente
não pode dar importância ao corpo.
- Sucede o mesmo a todo o mundo. Ceifar não é brincadeira...
Eu a primeira vez que ceifei até febres tive, disse Jerónimo Arrenega.
Percebendo que Cidro, acamaradava, os três agarraram-no em charola e trouxeram-no
a correr para o terreiro das motas. Logo um bando de raparigas abalou atrás
deles, numa chilreada de gritinhos e chalaças. Puseram-se-lhe as cachopas à
volta, cada uma com o seu mimalho.
- Vá, tocador duma cana! Se vossemecê, der música, hei-de ensinar-lhe onde se
encontra um ninho de melros, disse uma atrevida de língua, que lá de mãos não
gostava ela de brincadeiras.
- Ou de melras, Jaquina?, perguntou Jerónimo Arrenega.
- Melras manas... Mansinhas como um veludo. Nem é preciso assobiar-lhes.
- Ensinas-me?
- Só digo ao Ruço. Sempre gostei de cenouras; sou como as coelhas.
Queria tocar, dar-se à boa vai ela, mas os beiços adormeciam-lhe na harmónica,
à procura de sons que fugiam.
- Empresta-me cá a tua gaita, tocador dum bruto!, gritou-lhe uma gaibéua.
Foi um alarido.
A moça furtara-lhe a harmónica e corria à volta do barracão, como se fosse uma
bicha de rabear que fugia à sua frente e se lhe escapava. Cidro encheu-se de
brios e meteu-se no jogo - talvez pregasse dois borrachos na cachopa para ela
se não fazer fina.
- Anda, Ruço! Olha que essa sabe onde está o ninho!...
Acabou por perder as fúrias de galicho ofendido e já corria por brincadeira.
Até que a gaibéua parou, de fadiga. Agarrou-a pelos braços. - Se estivéssemos
sòzinhos, contava-te uma história...
- Se calhar, não a sabes toda. Não acredito que a saibas...
O capataz pusera-se à porta do aposento, a fumar uma cigarrada. Estava com a
maldade nos ossos. Não era porque não gostasse de ver a mocidade divertir-se
mas achava que no primeiro dia da ceifa tinha de dar um exemplo que segurasse
aqueles rabezanos metediços.
Cidro já vinha pelo carril abaixo com a gaibéua metediça agarrada ao seu braço.
- Ih que lindo par!, gritava uma dos Foros, toda sacudida de ancas.
- Parece um casal de galinhas cocós... Tão carriços os dois!
Fez-se um cordão de pares atrás deles. Cidro já voltara a encontrar na gaita
de beiços todas as músicas que sabia e tocava o Gallito, o que fez
chegar os campinos à porta da mota dos bois.
O bailarico acabou por se armar num foguete. Faltavam homens. Dançavam a raparigas
umas com as outras, depois de se disputarem por causa daquela que havia de guiar
a outra. Os Arrenegas é que tiravam as raparigas todas com os olhos - eram mesmo
uns lambões. E logo se puseram a contar as suas histórias de sempre, com manejos
de pianista nas ancas das cachopas, e joelhos esquecidos nos rodopios das modas.
As raparigas da Glória vieram para a porta do seu barracão, mas não se embrulhavam
no bailarico das outras, que aquilo era gente esquisita, nada de misturas. Cidra
encostara-se a um carro lezirão, depois de convencer uma gaibéua a procurar
outro par, com a desculpa de que não era capaz de tocar quando dava à perna.
Estava que nem uma salada, mas logo que tivesse mais ganas havia de lhe falar
a preceito - não julgasse a cachopa que ele era dos que não sabiam para que
bandas ficava Lisboa.
E pôs-se a tocar uma valsa com todos os preceitos, assim como quem mandava a
harmónica falar por si. Agora só se ouvia o rastejar dos pés no terreiro. Foi
por isso que se distinguiu tão bem, agressivo e desmancha--prazeres, o grito
arrenegado do capataz das gaibéuas:
- Quem é que te deu ordem? Sou aqui algum fardo de palha?
Cidro não sabia das leis que regem os ranchos que vêm à Lezíria. E continuou
a tocar, sem se dar conta que poucos pares tinham ficado.
- Não ouves, Ruço? Quem te deu ordem pra começar o baile? - O outro corria para
ele, desaustinado. - Amanhã não ferras, que é pra aprenderes. E é se quiseres,
senão ala milhano, que ceifeiros como tu arranjam-se até- na borda das abertas.
Jerónimo Arrenega quis levar o capataz às boas, que o rapaz não tinha culpa,
ora essa, eles e as cachopas é que o tinham desinquietado. Elas podiam dizer.
E para que era o castigo? Depois do sol-posto não podiam dar uma folga?
No rancho que ele mandasse, não senhor, respondeu o outro. Duas horas ao sábado
e chegava, que o patrão não pagava as jorlias pra eles dançarem à noite e não
aguentarem de dia com uma gata plo rabo.
- Desculpe lá o tocador!, pediram-lhe as cachopas.
Assim apaparicado, o homem deu-se a bravezas de feitio. O Ruço é que não pegava
no trabalho - não consentia faltas de respeito a ninguém, e muito menos a fedelhos
que nem barba tinham na porca da cara.
O abegão, apareceu, achou que o homem estava a exagerar, mas não podia cortar-lhe
a autoridade; pois doutra matreira já ninguém se entenderia ali dentro. Cidro
empertigava-se na roda dos Arrenegas e gaguejava como nunca, ameaçando o outro
com um fueiro do carro lezirão onde estivera sentado. Mas as fúrias pareciam
ficar por ali.
Acabara-se o baile; Cidro sentiu pela primeira vez na vida que tinha gente do
seu lado. O capataz mandava o pessoal recolher aos barracões e nem os gaibéus
lhe obedeciam. Que era mal feito, sim senhor, que era mal feito, aquilo ali
táão era tropa. O rapaz não o tratara mal.
Formavam-se grupos no terreiro, os rabezanos atiçavam os ânimos e nem o abegão
punha cobro, àquela barbúrdia.
As raparigas dos Foros é que se saíram: se no rancho havia setenta pessoas,
cada uma podia dar cinco tostões da féria da semana para pagar o castigo ao
tocador: E então?!.. O capataz ficava sujo. Do dinheiro que ganhavam, eles é
que eram donos. Havia alguém que se torcesse? Por um dia de castigo davam-lhe
quase uma semana. Kiadó | Publicações Europa-América, Lda |
Az idézet forrása | A Barca dos Sete Lemes, 7a ediçăo, p. 254-261. |
|
A hétevezős bárka (Magyar)
Kinek is dolgozom én?
Egy asszony dalolta ezt a sürgető kérdést, s nem válaszolt rá senki. A kérdést
átvette a glóriai lányok szája is, akik hosszú sorban állva dolgoztak, ügyesen
fogták a markot, s gyakorlott kézzel forgatták a sarlót.
Dolgos kezű édesanyám,
kinek is dolgozom én?...
- Hé, Rókaképű, Hé, te!...
Arrenega oldalba bökte a könyökével, Cidro felkapta a fejét, de nem látta a
bandagazdát. Szemét elkápráztatta a por meg a nap, sziklányi súly nehezedett
fájó derekára, mintha tűz égetné a hátát meg a veséjét. „Itt megtudod, milyen
a gályarabság” - mondta egy glóriai lány ebéd idején.
- Vak vagy, Rókaképű? A társad mellett maradj!
Szép kis társ! Megígérte a takarót, lábast, s alaposan átverte, azt mondta,
megszökött a ló, az átkozott! De mit is csinált ő? Várta, hogy a másik füttyentsen,
ezért várt volna akkora bért? Két hétig arathat, rághat kenyeret, ehet idegen
lábasból, s csak aztán gondolhat valami téli holmira.
... Munkában fárad a testem,
semmi sincs, mi az enyém ...
Ha elveszít valamit az ember, jön utána a bánkódás - de az már csak eső után
köpönyeg. Végeredményben egy semmiségért, fene tudja, egy palackba zárt kis
élőfa miatt. Láttak ennél bolondabbat?
Ha visszament volna Lobatóhoz, már félig-meddig segéd lehetne, alhatna az alagsorban
vaságyon, takaró alatt, s az étel a konyhaasztalon várná. Az új cselédek már
úrnak szólítanák, Cidro úrnak, tükörben fésülné a haját, köpenyt és sárga cipőt
viselne, nyitva állna előtte az élet. Átkozott ötlet volt az az élőfa! Pokoli
gondolat...
- Hé, Rókaképű! Egyenesítsd ki a sorát, mit kaszálsz vaktában, mi?...
Még az Öszvérrúgta Joãónál is, ha nem röstellt volna beszélni vele azután, hogy
megesett az a dolog Marianával, másként fordult volna a dolog. Ki tudja?...
Talán rámaradt volna a műhely meg az asszony. De hát tehet így az ember a barátjával?
... Hogyan fékezze az indulatát, ha feltüzelik? Még a petróleumlámpa is fellángol,
ha akárcsak tűheggyel megpiszkálják, hogy fojthatná el akkor az ember testének
gonosz indulatát?
Hát nem termett mezei munkára, annyi szent. És a többiek, mielőtt megszokták
volna a szolgálatot? Jerónimo Arrenega nagylegény, ha még az is megfogja az
ökörhajtó ösztökét, akkor ő se játszhatja az urat! De nem ám; jó is volna !
De azért úgy érezte, hogy ez az élet a pokolnál is rosszabb.
Egyik oldalát a nap égette, a másikat lehúzta a sarló, sajgott kezén a sok hólyag
(cigarettapapírt rá, elmúlik), marták a szúnyogok, moszkitók, az érett búza
közt burjánzott a kezét tépő tövises gaz, amiről még nótát is faragtak, s amit
ugyan megemlegettek szúrástól, ütéstől lüktető ujjai.
- Hé, Rókaképű!
Szamarat se csúfolnak így. Rókaképű volt az öregapja is meg minden ivadéka,
a felszarvazott mindenségit! Fenébe a sok fecsegéssel!
Csak most kezdte bánni, hogy meglopta a mezei munkásokat. Inkább lovakat kötne
el az idősebb Arrenegával, még ha az kockázatos is, mert becsaphatja. Még mindig
becsületesebb munka. Nincs szégyen, ha rajtakapják, meg tudná is, merre induljon.
Angolosan távozna, szó nélkül, mert az aratómunkás takaró nélkül még nyomot
se hagy maga után. Arrenega csak kapja meg az ő bérét (azon meg nem gazdagodik),
kárpótolja magát a kenyérre, borra előlegezett pénzért. Aztán neki a Charnecának,
nem törődni az úttal, csak menni vakon, éjjel és nappal, míg csak ereje el nem
hagyja. Egy csepp víz nélkül. Egy morzsa kenyér nélkül. Majd csak utoléri a
halál. Mert végtére is, minek él egyáltalán? Hogy láb alatt legyen, ahogy Lobato
cselédje mondta, aki kinevette jóhiszeműsége miatt? Csak az a baj, hogy még
a halálban is magányos lesz!
Nincs ennél szomorúbb, nincs bizony.
A majorban azt hihették, azért eszik félrehúzódva, mert nincs se fazeka, se
lábasa. Pedig a sok embert nem állhatta maga körül. Magába zárkózott. Szerette
volna felkapni a sarlót, körbekaszálni - félre innét, félre! - és elkergetni
őket maga mellől. És a tarló közepén hált volna, feje alatt egy búzakévén. Talán
észrevenné egy dögmadár a magasból, behúzott szárnyakkal csapna rá, hogy kitépje
a szemét, s magával ragadja fel a magas égbe. Hamar vége lenne mindennek!
- Nem eszel? - kérdezte vacsorakor Arrenega.
- Nem vagyok éhes.
Jól látta, hogy a béresgazda ferde szemmel nézegeti; talán azon töpreng, hogy
kiadja az útját.
Behúzódott a kunyhóba, és lefeküdt a sarokban. Az egész teste össze volt törve,
cseppnyi erő nem volt a karjában, lábában. Szikrányi ereje sem maradt. Benne
és kívüle minden összetört. Olyan volt, mint egy darab kő.
Odakint még dalolgattak. Volt, aki még tudott nevetni. Az ajtóban látta a szomszédos
színbe tartó árnyakat. A glóriai lányok voltak azok; bő szoknyájukat fekete
övvel kötötték fel, elhúzódtak a többiektől, és a maguk életét élték.
- Velem jössz az éjjel?
Lelke távol járt, nem is gondolt velük, hát nem értette Arrenega kérdését.
- Hová?
- Ahogy Terra Velhában…
Cidro nemet mondott, s búcsút intett a barátjának, de az csak ott maradt mellette,
s morzsolgatta a búzakalászt, melyet a sapkája jobbfelén viselt. Odajött a két
fivére is, s intettek az idősebbnek.
- Legalább muzsikálhatnál - mondta az egyik.
- Én-e? Még ha előre fizetnek se…
- Szívességből megtehetnéd - szólalt meg Jerónimo, és a megsodort cigarettát
Cidro elé tartotta, hogy nyálazza meg a papírt.
Felült. A három testvér vigyorgott. A legkisebb előkereste a szájharmonikát
a zsebéből, és elhúzta a száján.
- A forosi csapatban belevaló lányok vannak. Ők kértek, hogy szóljunk neked…
Meg akarják mutatni azoknak a glóriaiaknak.
- Mi közöm ahhoz? Holnap reggel elmegyek. Nem bírom én ezt ...
- Nocsak! ... Egy kis ropogós hopszasza egy pillanat alatt talpra állít: Az
ember ne eressze el mindjárt fülét-farkát!
- Mindenkivel megesett már. Az aratás nem gyerekjáték...
- Nekem, mikor először voltam aratásban, még lázam is volt - mondta Jerónimo
Arrenega.
Észrevették, hogy Cidro hajlik a szóra, felkapták hát a vállukra, s futva vitték
ki a szabadba. Egy csapat lány eredt a nyomukba, visítozva, kacarászva. A fehércselédek
körbefogták, hízelegtek neki.
- Itt a derék muzsikás! Ha játszik nekünk, mutatok magának rigófészket - mondta
egy cserfes nyelvű, akinek csak a szája járt, de a tréfán túl nem engedett.
- Nőstényrigó fészkét, Jaquina? - kérdezte Jerónimo Arrenega.
- Kezes nőstényrigóét... Kéz alá simul, akár a bársony. Még csak füttyenteni
se kell neki.
- Nekem megmutatnád?
- Csak a Rókaképűnek. Mindig is kedveltem a vörös répát, akárcsak a nyulak.
Cidro játszott volna, hadd szóljon az a muzsika, de az ajka elzsibbadt, ahogy
az elröppenő hangokat kereste.
- Add azt a muzsikát, te botfülű! - kiáltott egy marokszedő.
Kavarodás támadt.
A lány elragadta a harmonikát, s futásnak eredt a szín körül, mint a hajszolt
vad, hogy meneküljön előle. Cidrót elfogta az indulat, s belevetette magát a
játékba - talán ha odasóz vagy kettőt a nyaka közé, tisztességet tanul a lány.
- Rajta, Rókaképű! Ez tudja ám hol a rigófészek!...
Sértett pulykamérge csakhamar alábbhagyott, s már csak a tréfa kedvéért kergette.
Míg el nem fáradt a lány, s megállott. Megkapta a karját.
- Ha magunk volnánk, elhúznám a nótádat...
- Ha tudod egyáltalán. De nem hiszem én, hogy tudnád...
A béresgazda kiállt a szín ajtajába cigarettázni. Gonoszság ült a szemében.
Nem mintha nem állhatta volna a fiatalok szórakozását, de úgy vélte, az aratás
első napján tekintélyt kell szereznie, hogy féken tartsa a tüzes vérű csikókat.
Cidro már jött is lefele a kocsiútón, karján a kötözködő marokszedő lánnyal.
- Lám, micsoda szép pár! - kiáltott egy forosi lány, s megringatta a csípőjét.
- Mint a galambok... úgy turbékolnak!
Párosával sorakóztak kettejük mögé. Cidro már rátalált harmonikáján valamennyi
dallamra, amit csak ismert, s most a „Kiskakast” játszotta, amire még a jószágistállóból
is előkerültek a béresek.
A táncolásból nagy mulatság lett. Kevés volt a legény. A lányok egymást forgatták,
de előbb még összeszólalkoztak, ki vezesse a másikat. Az Arrenega-fiúk ugyancsak
méregették a lányokat - falták őket a szemükkel. Aztán mesélni kezdték szokásos
históriáikat, s munkához látott a kezük a lányok derekán, s a térdük a divatos
forgásokban.
A Glória-beli lányok a barakkjuk ajtajában álltak, de nem keveredtek a többiek
mulatságába; különc népség, ők nem keverednek. Cidro egy szekérhez támaszkodott,
s egy marokszedő lánnyal győzködött, hogy keressen magának másik párt, hisz
egyszerre nem muzsikálhat meg táncolhat. Savanyú volt a kedve, hanem majd később,
ha megjön a szava, beszélhet még eleget - ne gondolja a lány, hogy azt se tudja,
merre esik Lisszabon.
Keringőt kezdett játszani, de olyan ügyesen, mintha az a muzsika csak úgy magától
szólna. Most csak a lábak surrogása hallatszott a földön. Így aztán világosan
hallatszott az aratócsapat béresgazdájának támadó és kedvet rontó, tiltó hangja:
- Ki engedte ezt meg neked? Mi vagyok én itt, nagysenki?
Cidro nem ismerte a lezíriai aratók törvényeit. És játszott tovább, nem törődött
vele, hogy olyan kevesen maradtak.
- Nem hallod, Rókaképű? Ki engedte meg a táncolást? - A béresgazda fújtatva
törtetett oda hozzá.
- Holnap nem indulsz munkába, majd megtanulod te! Ha meg akarod, de ha nem,
ég áldjon, olyan arató, mint te, megterem minden árokparton.
Jerónimo Arrenega megpróbálta lecsendesíteni a béresgazdát, hogy nem a fiú a
hibás, hanem ők meg a lányok biztatták. Megmondják azok is. És minek is megbüntetni?
Hát napszállta után nem szórakozhatnak-e?
Abban a csapatban, ahol ő parancsol, bizony nem, mondta a másik. Szombaton,
két óra hosszat, s azzal kész, mert a gazda nem fizeti a napszámot, ha ők áttáncolják
az éjszakát, s nappal álltó helyükben elalszanak.
- Bocsásson meg a muzsikásnak - kérték a lányok.
Hogy így körüludvarolták, a férfinak fejébe szállt a dicsőség. A Rókaképű nem
veheti fel a munkát - nem tűri a tiszteletlenséget senkitől, még kevésbé egy
tejfelesszájútól, akinek csak nem is pelyhedzik az a malacképe.
Előkerült az öregbéres, s úgy találta, hogy a béresgazda eltúlozza a dolgot,
de nem csorbíthatta a tekintélyét, hisz akkor hogy tartson rendet. Cidrónak,
az Arrenegák között megnőtt a szarva, úgy dadogott, mint még soha, s fenyegetőzött,
hogy lekapja a petrencerudat a szekérről, ahol ül. Hanem aztán annyiban is maradt
a dolog.
A táncnak vége lett; Cidro életében először érezte, hogy valaki kiáll mellette.
A béresgazda beparancsolta az embereket a színbe, de még a marokszedők se engedelmeskedtek.
Rosszul tette, bizony rosszul, nem a kaszárnyában vagyunk. A fiú nem bántotta.
Csoportokba verődtek a térségen, a legények csak tüzelték a többieket, s még
az öregbéres se bírt velük.
Előálltak a forosi lányok: ha a csapatban vannak hetvenen, hét végén mindegyik
adhat öt tízest, s megtérül a muzsikás kára. Hát persze! ... A béresgazda meg
bentmaradt a pácban. A pénz, amit megkeresnek, az övék. Van, aki nem akarja?
És egy napi bére fejében csaknem az egész hetit megkapta.
Kiadó | Kossuth Könyvkiadó |
Az idézet forrása | A hétevezős bárka, p. 230-237. |
|