Castro Alves, Antônio de: Esti zsongás (Murmúrios da Tarde in Hungarian)
|
|
Murmúrios da Tarde (Portuguese)Ontem à tarde, quando o sol morria, A natureza era um poema santo, De cada moita a escuridão saia, De cada gruta rebentava um canto, Ontem à tarde, quando o sol morria.
Do céu azul na profundeza escura Brilhava a estrela, como um fruto louro, E qual a foice, que no chão fulgura, Mostrava a lua o semicirc'lo d'ouro, Do céu azul na profundeza escura.
Cantava o ninho – suspirava o lago Tinha das ondas o murmúrio vago Larga harmonia embalsamava os ares! E a verde pluma dos sutis palmares Larga harmonia embalsamava os ares.
Era dos seres a harmonia imensa, Vago concerto de saudade infinda! "Sol – não me deixes", diz a vaga extensa, "Aura – não fujas", diz a flor mais linda; Era dos seres a harmonia imensa!
'Leva-me ainda para um novo galho "Leva-me! leva-me em teu seio amigo" Dizia às nuvens o choroso orvalho, "Rola que foges", diz o ninho antigo, Leva-me! leva-me em teu seio amigo."
E mais à penha se conchega o rio "Dá-me inda um beijo, antes que a noite venha! Inda um calor, antes que chegue o frio.. "E mais o musgo se conchega à penha" Dá-me inda um beijo, antes que a noite venha!
Rosa de amor, celestial Maria Ai! como alegre a tua boca ria E tu no entanto no jardim vagavas, Ai! como esquiva sobre o chão pisavas, E tu no entanto no jardim vagavas.
Eras a estrela transformada em virgem! Eras um anjo, que se fez menina! Tinhas das aves a celeste origem. Tinhas da lua a palidez divina, Eras a estrela transformada em virgem!
Flor! Tu chegaste de outra flor mais perto, Dir-se-ia um beijo, que nasceu na veiga Flor! Tu chegaste de outra flor mais perto! Que bela rosa! que fragrância meiga! Dir-se-ia um riso no jardim aberto,
Guarda-me, ó bela, no teu seio quente E eu, que escutava o conversar das flores, Ouvi que a rosa murmurava ardente: "Colhe-me, ó virgem, – não terei mais dores, " E eu escutava o conversar das flores.
Também então eu murmurei cismando Minh'alma é rosa, que a geada esfria Dá-lhe em teus seios um asilo brando "Leva-me! leva-me, ó gentil Maria!" "Leva-me! leva-me, ó gentil Maria!..."
|
Esti zsongás (Hungarian)Tegnap este, midőn a nap aláhullt, a természet egy nagy, szent költemény lett. Minden bokorból leskelő homály nyúlt, minden barlangból reszketett egy ének tegnap este, midőn a nap aláhullt.
Azúr égből a homályülte mélybe sárgás gyümölcsök, csillagok ragyogtak, és sarlóként, mely rétek nyári éke, villant arany féltányérja a holdnak azúr égből a homályülte mélybe.
Harmóniától balzsamos szelekbe dalolt a fészek - sóhajtott a tómély... kényes pálmák zöld tollába temette hullámait a lágyan mormoló éj s harmóniától balzsamos szelekbe.
A lények végtelen harmóniája: ősi vágyak kusza koncertje zengett! "Nap, el ne hagyj", a hullám sírt magába, "szellő, ne fuss", a kis virág esengett; végtelen a lények harmóniája!
"Emelj baráti kebledig egészen", szólt a felleghez könnyek közt a harmat; "galamb, ki elszállsz", sírt a régi fészek, "emelj csúcsára egy fentebbi gallynak... emelj baráti kebledig egészen".
"Adj még egy csókot, míg az éj be nem fed!" "Még egy kis hőt, mígnem az éj fagyot hoz..." s jobban tapad moha a szirtperemhez, közelebb csap a folyó a galambhoz... "Adj még egy csókot, míg az éj be nem fed!"
S mindeközben te bolyongtál a kertben, szerelem-rózsa, mennyei María... Hogy lépkedtél a rög közt, mily kecsessen, ah! mily mosoly volt ajkaidra írva... S mindeközben te bolyongtál a kertben.
Csillag voltál, ékes szűz képe lettél! Angyal voltál, öltöztél lány-alakba! A mennyei madaraktól eredtél, arcod a hold szent sápadtsága lakta, csillag voltál, ékes szűz képe lettél!
Virág! jöttél más, közelebb virágtól. Mily tiszta rózsa! Ó, mely drága illat! csók, mely születtél a magyalfa-ágról, kacagás, mely a kerten tovaillant... Virág! jöttél más, közelebb virágtól!...
S én, ügyelve a virágok szavára, hallottam egy rózsát suttogni égve: "Szakíts le, szűz - hidd el, cseppet se fájna, őrízz meg, rejts el kebled melegébe." S én ügyeltem a virágok szavára.
"Emelj! emelj fel, ó María kedves!" én is ezt suttogtam vágyódva végül... "A lelkem rózsa, s egyre hidegebb lesz... add néki kebled gyengéd menedékül... emelj! emelj fel, ó María kedves!..."
|
