Machado de Assis, Joaquim Maria: Carolinához (A Carolina in Hungarian)

Querida, ao pé do leito derradeiro
Em que descansas dessa longa vida,
Aqui venho e virei, pobre querida,
Trazer-te o coração do companheiro.

Pulsa-lhe aquele afeto verdadeiro
Que, a despeito de toda a humana lida,
Fez a nossa existência apetecida
E num recanto pôs um mundo inteiro.

Trago-te flores, - restos arrancados
Da terra que nos viu passar unidos
E ora mortos nos deixa e separados.

Que eu, se tenho nos olhos malferidos
Pensamentos de vida formulados,
São pensamentos idos e vividos.

Én szerelmem, utolsó nyoszolyádhoz,
melyben egy hosszú élettől pihensz meg,
szegény szerelmem, hogy a hitvesednek
elhozzam szívét, mindig erre járok.

Még ma is lüktet az a régi láz ott,
mely könnyüvé tett nyűgöt, bajt, keresztet,
melytől a létünk oly igéretes lett,
s mely rejtekünkbe hozta a világot.

Íme virág: ezt termi rendezetten
a föld, mely látott minket, kart a karban,
s itt hagyott holtan és számkivetetten.

Olykor élet-formálta gondolat van
halálra sebzett, vad tekintetemben,
de élő bár, illó és állhatatlan.