Koyš, Pavel: Puskin emlékművénél (Pri Puškinovom pamätníku in Hungarian)

V čase, keď leto k nebu vzlietne,
keď na lúkach sú hviezdy letné,
v čase, keď tuhé zimy tresli,
mrazík na okná kvety kreslí,
nuž v každom čase, v každom dníku,
pri Puškinovom pamätníku
kytice čerstvých ruží blčia.
Úloha dňa to nie je n.'čia
uctiť si slávu básnikovu,
stokrát väčšiu než masy kovu.
Kvety Ruska a Kirgízie
porastú, pokiaľ v živých žije
dobrota, neha, poézia.
Opustí ľudské pole zmija
zákerných zubov, ak sa ľudia
do usmiateho rána budia,
prinesú kvety pre básnika,
ktorý v nich znova, znova vzniká,
ktorý tak ako jeho básne
v ich krvi nikdy nevyhasne.

Mikor a nyár az égre röppen,
rét tündököl csillagkörökben,
mikor kemény telek fagyával
az ablak megtelik virággal,
ha fénylőbb a nap, ha komorlóbb,
lángolnak a friss rózsacsokrok
Puskin emlékműve tövében.
Nem napi feladat ez éppen
senkinek, hódolni előtte,
ki a bronz formát rég kinőtte.
Oroszhon, Kirgizföld virága
addig nyit, míg költészet áldva
sugárzik e népek szivére.
A gonosz kígyó menedékre
nem lel ott, ahol némi gyengéd
jóérzés kínálgatja enyhét:
költői érzés, kivirágzó,
s a vers nem holmi holtra vált szó,
s ahogy nagy eszmék a sorokban,
véle egy Világ szíve dobban.