Arany János: Pildinäitaja (A kép-mutogató in Estonian)

Portre of Arany János

A kép-mutogató (Hungarian)

Énekes história

Debreceni sokadalom!
Nézz e képre, halld meg dalom:
Szomorú történet esett,
- Kin sok jámbor szív megesett -
   E szomorú időben;
Arrul szerzék ez új verset
   Ebben az esztendőben.

Első képem azt mutatja:
Grófkisasszonyt feddi atyja,
Mér fejére súlyos átkot,
Hogyha az íródeákot
   Még tovább is szíveli,
Kihez a sáros cipőjét
   Sem méltó megtörleni.

Im haragra lobban arca,
Ősi dölyfe, mély kudarca!
A leány, mint szőke harmat,
Reszket, elfoly; - ajka hallgat,
   Vagy, ha mond is, ennyit mond:
Válni nem tud, de meghalhat,
   Ősz fején úgy nem lesz gond.

Második kép: hogy az atyja
A deákot felhivatja.
Ime, ott áll; büszke, délceg;
Viseletén semmi félszeg;
   De szegény - csak köznemes,
Grófkisasszony szép kezére
   Már ezért sem érdemes.

Szigorún ezt tudtul adja
Grófkisasszony édesatyja, -
S hogy sem esztendő, se' hónap,
Kitelt éve, mehet holnap.
   Messze ám! nagy a világ.
Mélyet bókol, de csak ott áll
   Bátran az iródeák.

"Gróf úr! enyim a leánya,
Szíve, lelke, minden vágya;
Minket senki el nem választ:
Kezét kérem és a választ,
   Ha »igen«, ha »nem« is;
Rangja, fénye, java nem kell:
   Elveszem egy ingben is."

Fagy, ütésre, föl nem enged:
Hogy kidobják: szolgát csenget.
Új kép váltja most a régit:
(Nézni kell a vesszőm végit)
   A leányt mutatja, hogy
Ezt sikoltva: "egy ingben is!"
   Apja lábához lerogy.

A deákkal hajduk bánnak.
Szőke fürtit a leánynak
Apja tekeré kezére,
Mintha nem vón' édes vére,
   S dobja a legény után. -
Hír nincs rólok, hang sincs rólok
   A kastélyban ezután.

Szalma-viskó s falu vége
Ifju párnak menedéke;
Ottan rejtve volna, s boldog,
Ha tudna, vagy birna dolgot:
   Hanem a természet kér,
S már sohajjal végzi a dal:
   "Kis kunyhóban is megfér".*

Avagy e kéz finom bőre
Áll-e a mosóteknőre?
Kit arasszal így fogunk át:
E derék, bír durva munkát?...
   Férje könnyebben veszi:
Savanyú tej neki nem kell,
   A fölét ha leeszi. -

Őszi este, kandallónál,
Az öreg gróf ott szunyókál;
Bőg a kémény, künn esik, fú,
Hogy belép egy szolga fiú
   S könnyes szemmel oda súg
"Kapu-rácsnál rongyos nő áll.
   Azt mondja, kisasszonyunk."

"Ha! tépesd le az ebekkel!
Nincs leányom - nem volt - nem kell!"
- Legszomorúbb ez a rajzon,
Ezt ne nézze terhes asszony,
   Mert úgy jár, mint amit lát,
Mint a szegény grófkisasszony
   Mikor üzték a kutyák.

Múlik a tél, esztendő is,
Múlat a gróf, feled ő is;
Nappal verseny és vadászat,
Este keres vídám házat,
   Hol van élénk társaság;
S időt ölni felkerűl ott
   Mindenféle furcsaság.

Asztal-írás ötvenhatban
Vala itt-ott még divatban;
Kisded asztal egyik lába
Iró-eszközt rejt magába:
   A körűl sereglenek
Azzal írnak másvilági
   Láthatatlan szellemek.

Szép ajak mond: "Gróf úr nem mer
Szóba állni a szellemmel."
Gróf mosolygva asztalhoz nyúl,
Csak érinti: asztal indúl,
   Szalad ujja közt az ón,
S a papírra ez van írva:
   Ismert kézzél: "Én, Verón."

Arcát éri hűs fuvallat,
Hátranéz s egy "ah!" szót hallat:
Áll mögötte volt leánya,
Már nem élő, csak az árnya,
   Sápadt, rongyos, - ím, minő!
Karján, alva-é vagy halva?
   Egy idétlen csecsemő.

"Nem emelek súlyos vádat,
Csak elhoztam unokádat;
Teste nyugszik az enyémmel,
Vad erdőben temeték el, -
   Nézd ha élne, szép fiú;
Lelke szunnyad, nem költ még fel,
   Nem volt arra ért korú."

Mint kit rémes álma zaklat,
Gróf néhány szót félbeszaggat;
Kik ezt látják ott körösleg,
Vélik olyan különösnek,
   Szóbeszédnek tere tág;
A gróf elment; - nem is látja
   Többé semmi társaság.

Megy, s bezárja benső zárját
Hivja gyakran holt leányát;
Kulcslyukon kik hallgatóznak,
Csak felét hallják a szónak:
   Amit a gróf maga mond;
Szájról szájra suttogás kél:
   "Csitt... való: a gróf bolond."

Nem, nem az még: szól, tesz, rendel
Most is mindent értelemmel;
De, ha asztalával írat,
Hogy sebére leljen írat
   És ha lánya megjelen:
Kérdi, kéri, térden állva:
   Engesztelni mit tegyen?

"Nem mondom, hogy »megbocsátok«
Mert nem tőlem függ ez átok;
Míg szivemben élet égett,
Sem táplált az gyűlölséget,
   Megtöré csak fájdalom;
Kérjed Istent; bűnbocsátni
   Nála több az irgalom."

"Monddsza hát, hol nyugszik tested?
Gróf atyád már rég kerestet;
Felrakattam új kápolnád,
Aranyozzák büszke tornyát:
   Ott nyugodjál, gazdagon."
"Oh - hová kopóid űztek -
   Jobb nekem már a vadon!"

Még egy kép jön, az utolsó:
Márványkőbül nagy koporsó;
(Benn egész sort rejt e kripta.)
Címerét most megfordítva
   Vésték rá a kőlapon:
Ez a sírbolt nem lesz nyitva
   Csak az ítéletnapon.

*"Hiszen két boldog szerelmes Kis kunyhóban is megfér." Így végződik Schiller dala (An der Quelle...) Szemere Pál fordításában, mely a század első felében országszerte zengett érzelgő ifjak és leányok ajkán. - A. J.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://mek.oszk.hu

Pildinäitaja (Estonian)

Lugulaul

Kuula, rahvas, pilti vaata
keset Debreceni laata!
Ükskord juhtus hale lugu
— heldis vaga rahvasugu —
kurval ajal sai see teoks;
tegin sellest uue laulu
tänavaastal teie jaoks.

Siin on esimene joonis:
isa krahvipreilit noomib,
näete nuhtlust, näete needmist,
et üks tudeng talle meeldib,
et ta seda armastab,
kellesse ka musti kingi
pühkida on alandav.

Näete, näole süttib isal
ürgne ülbus, sügav viha!
Tütar nagu kerge kaste
vaikib — väriseb, on kalbe
või kui räägib, räägib nii:
lahkuda ei saa, vaid surra,
siis on hallpea murest prii.

Teine pilt: kuis lossi tuleb
krahvi kutsel vaene tudeng.
Seal ta seisab südilt, sirgelt,
pole argust, pole hirme,
ainult alamaadlist ätt:
sellepärast ta ei vääri
krahvipreili kaunist kätt.

Nõnda talle karmilt kisab
krahvipreili kallis isa —
ega anna aastat, kuudki,
aeg on täis, küll leidub uusi.
Maailm on ju suur ja lai.
Kummardab, kuid paigal seisab
poiss, kes hundipassi sai.

„Härra krahv! Te laps on minu,
kogu tema hing ja ihu;
miski meid ei aja lahku,
palun tema kätt ja vastust,
olgu „ei” või olgu „jaa”;
au ja vara pole vaja:
ainsas särgis võtan ta.”

Hoobilt pakane ei leebi:
käigu välja: kutsub teenri.
Vana pilt on saanud otsa:
(vaadake mu kepi otsa)
uue peal on preili, kes
kiljatades „Ainsas särgis!”
isa ette varises.

Poissi tassivad haidukid,
tütrel valgest juuksetutist
haarab isa, viskab tema,
nagu laps ei oleks oma,
tudengile järele. —
Lossis pole nendest miskit
kuulda tagantjärele.

Küla servas õlgne katus
neile varjupaika pakub;
seal neil oleks rõõmus elu,
kui nad tunneks tööd ja tegu:
loodusreeglid paluvad,
laulu lõpus kostab ohe:
„Kasvõi onni mahuvad.”*

Kas ta käsi, peen ja pehme,
passib pesupali vette?
Kas ta vaksa mõõtu vööga
tuleb toime toore tööga?…
Mehel nõrk on magu, sool:
haput piima ta ei salli,
kurgust läbi käib vaid koor. —

Sügisõhtul küünla paistel
krahvihärra tukub, laiskleb;
väljas sajab, korsten ulub,
puhub tuul, üks teener palub,
pisarsilmi sosistab:
„Väravas on kerjusnaine,
meie preili oli ta.”

„Talle penid peale aja!
Pole tütart — pole vaja!”
— See on kõige kurvem maaling,
mida lapseootel daamil
pole paslik vahtida,
muidu juhtub nii, kui preilil,
kes jäi koerte jahtida.

Möödub tali, aasta veereb,
krahv lööb lulli, kõik kaob meelest;
päeval jahil, ratsarajal,
õhtul otsib rõõmsa maja,
kus on lõbus seltskond koos,
kus saab aega surnuks lüüa
veidravõitu mänguhoos.

Lauakirjast lugu pidas
siin ja seal veel mõni isand
viiekümne kuuendamal.
Pliiats peitub lauajalas,
selle ümber koondudes
kirjutavad nähtamatud
vaimuväed teispoolsusest.

Kaunid huuled kõnelevad:
„Krahv ei julge juttu teha
vaimuga.” Krahv lauda paitab,
naeratab: laud nihkub paigast,
sõrmist kukub tinapomm,
paberile tuntud käega
„Verón” kirjutatud on.

Tuuletõmbest üleõla
vaatab krahv ja kuuleb sõna:
„Ah!” Ta laps on selja taga,
mitte elus — vari vaga
kahvatuna, kaltsudes,
kätel — suikunult või surnult? —
enneaegne lapsuke.

„Ma ei süüdista sind väga,
tõin su lapselapse näha;
meil on kehad ühteaegu
metsikusse laande maetud —
näe, kui elaks, tore poeg;
tema hing jäi ärkamata,
veel ei olnud õige aeg.”

Nagu see, kel õudne uni,
isand kogeleb ja sonib;
ümberringi sõõris seisjad
peavad teda narriks, veidraks,
keelepeks käib taevani;
krahv on läinud — teda ei näe
ükski seltskond iialgi.

Läheb, keerab ukse lukku,
tihti surnud tütart kutsub;
kostab läbi lukuaugu
ainult see, mis tema lausub,
nagu preili püsiks tumm;
huulilt huulile käib sosin:
„Pst!… Me krahv on püsti hull.”

Ei: veel tarka juttu ajab,
teeb ja käsib, kord on majas;
ent kui lauakirja proovib,
haava salvitseda soovib,
tütar ilmub kes-teab-kust:
palub, palub põlvitades:
kuidas leida lepitust?

„Ma ei ütle „annan andeks”,
võimet needuseks ja vandeks
pole mul; kui olin liha,
see ei kütnud minu viha,
mind on murdnud valu, tusk;
lunastada saab sind jumal,
tal on rohkem halastust.”

„Ütle vaid, kus on su keha?
Lasen sinna risti teha;
kabel kaitsku seda mulda,
uhke torni üle kuldan:
puhka rikkalt, mõnusalt.”
„Kuhu ajasid mind hurdad —
metsas on mul õdusam!”

Näitan veel üht pilti, viimast:
marmorkivist kirstuhiiglast
(palju konte peitub kastis);
suguseltsi vapp on tahvlil
tagurpidi, nagu näed:
hauda eal ei tehta lahti —
enne kui on viimnepäev.

* „Sest kaks õnnelikku armunut mahuvad väiksesse onnigi.” Nii lõpeb Schilleri laul (An der Quelle…) Pál Szemere tõlkes, mis sajandi esimesel poolel helises üle kogu maa tundeliste noormeeste ja neidude huulil. J. A.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://www.scribd.com

minimap