Balla Zsófia: Dieci anni dopo (Tíz év után in Italian)

Portre of Balla Zsófia

Tíz év után (Hungarian)

Most, hogy nem vagy, megsokszorozlak.

                                              

Szemem sós szilánkjain

úgy mutatkozol, mint őskori teremtmény.

Pedig valaha úgy olvastalak,

akár Isten első betűjét.

                                  

Hajnali ösztön térképét követve

testünk a tengerekhez ért.

Nem porlott még hullámra és homokra,

hajónk nem volt fahulladék.

Más-világunkban az ég folytatódott.

Medveárnyas erdőkben

szerettük egymást.

                                              

És most itt lépdelek az emlékek jegén.

Úgy gondolok rád, mint a földre, ahonnan elhajóztam.

A vad hajtásra, amelyet

beillesztettek a rendszertanokba.

Hosszú részegségem imbolygó lámpája vagy.

Jeges földön lépdelek, nézem, hová temettelek.

Látom, mennyire végleges, ami lehetetlen.

                                                                      

Véges vagyok. Mért volna végleges

amit gondolok vagy cselekszem?

Miképpen eshetnék mindörökre túl

a nehezén, az elhajtott szerelmen?

 

Milyen kemény reteszt nyit, mint a vasfű,

később egy véletlen találkozás!

Az ész eldugott, hátsó traktusában

le-föl jár a cseléd remény.

 

Harangot húznak, hogy múljon az aszály.

Szalmabábut égetnek, hogy szűnjön a tél.

Álom fonákján így hihettem én is,

hogy életre kel, akit eltemettem:

                                  

azért hal meg, hogy egyszer visszakapjam.

Hogy a föld színén, mint fűszál, búvópatak

kibukkan Perszephóné s dermedt februárban

megint a felvilágra pattan.

                                  

Öröm csak hullócsillagok

kondenzcsíkjában füstölög.

Öröklét csak a veszteségben él.

Sosem érik egésszé, aki fél.

 

Ahogy tóra inni hajlik az éj,

úgy hűlt rám, mint a szenvedély

a magány.

Hideg bőre most felszakad.

Az égre szállok -

 

Hold vagyok, szabad!

Az egyedüllét egészen enyém.

A múlt nem vonszol már magával,

félelmeimhez enged:

fölöttem villog százezer szilánkban.

 

Kő vagyok. Vágy nélkül emlékezem.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://lyrikline.org

Dieci anni dopo (Italian)

Or’ che non ci sei più, ti moltiplico.

 

Mi compari come un essere primordiale

sulle schegge salate dei miei occhi.

Eppure una volta ti leggevo,

come la prima lettera di Dio.

 

I nostri corpi, seguendo la cartina

dell’istinto all’alba, giunsero al mare.

Non si spolverizzò né in onde né in sabbia,

la nostra nave non è scarto di legna.

Nel nostro aldilà s’è proseguito il cielo.

Nei boschi dalle ombre d’orso

ci siamo amati.

 

Ed ora cammino qui sul ghiaccio dei ricordi.

Penso a te, come alla terra da dove presi il largo.

Come al pollone, che avevano inserito

nei sistemi di classificazione.

Sei il lume ondeggiante della mia lunga ubriacatura.

Cammino sul terreno ghiacciato, guardo dove

t’avevo sepolto.

Vedo, quant’è definitivo, ciò che è impossibile.

 

Sono limitata. Perché dovrebbe essere definitivo

quel che penso o come agisco?

Come potrei superare la parte più difficile,

il mio amore abortito?

 

Che serratura forte  apre, più tardi,

un incontro casuale!

Nell’ angolo più nascosto della mente,

cammina su e giù la speranza ancillare.

 

Si suona la campana per far passare la siccità,

che cessi l’inverno, si bruciano pupazzi di paglia.

Cosi ho creduto anch’io, sul rovescio del sonno,

che tornerà alla vita, colui, che avevo sepolto:

 

che muore perché un giorno io lo possa riavere.

Che in superficie della terra, come fil d’erba,

torrente sotterraneo, come Persefone, compare

nel febbraio ghiacciato, ritorna al mondo reale.

 

La gioia fumiga solo nella scia

di condensa delle stelle cadenti.

La vita eterna permane solo nella perdita.

Colui che ha paura non diverrà mai integro.

 

Come la notte che si china sul lago a bere,

come la passione, cosi mi si raffredda addosso,

la solitudine.

La sua pelle fredda or’ si spacca.

Volo al cielo –

Sono la luna, libera!

La solitudine appartiene solo a me.

Il passato non mi trascina con sé,

mi concede alle mie paure:

brilla su di me in centomila schegge.

 

Sono pietra. Il mio ricordo è privo di desiderio.

 

 



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationsaját

minimap