Demény Ottó: Le stagioni dell'amore (A szerelem évszakai in Italian)

Portre of Demény Ottó

A szerelem évszakai (Hungarian)

A föld erőt vesz hideg ájulásán.
Sóhajtva lesimítja arcának sebeit.
Kiserken halvány hajtása a torsnak,
a partokon zöld foltokban virít.
Lüktető, szelíd mell a messzi domb
– süllyed, emelkedik, ahogy éri a nap.
Szétröppennek a barna bogarak
berregőn a tündöklő ég alatt.
Megcsillan szemed szelíd fénye is.
Mellembe vág, vagy halkan símogat.
Rezzen az ág, neszeivel rokon
legelső hozzám intézett szavad.
Emlékszel-e? még ősz volt s furcsa hang
– úgy kopogtak a hulló levelek,
mint amikor vékonyszálú esők
verik a már eszmélő kerteket.
Mert hisz rokonok ők – az évszakok!
Testvérvoltukban egymást ölelők.
Ahogy rokon vagy te is énvelem,
ahogy testvérek a hű szeretők.
A tél múló döbbenete után,
érzed az emlék hogy fényesedik?
Azt ígértem, megfürdetlek a hóban
s közben leheltem dermedt kezeid.
Egy pelerin bűbájos suhogással
siklott a kék hó buckái között
s míg megálmodtam a nyarat veled,
minden homályos kínom megszökött.
Szabad voltál s szabad voltam – soha
szabadabb már két ember nem lehet!
Jön a tavasz, rügyei kipattannak,
éles fényei bekerítenek.
Ki átmentettél a tél kövein
fogj magadhoz, most esendőbb vagyok.
Bordáimon táncolnak tüzes lábbal,
követelőzve az új évszakok.

 



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationhttps://hycry.wordpress.com

Le stagioni dell'amore (Italian)

La terra si riprende dal suo svenimento freddo.
Sospirando livella le ferite del suo viso.
Germoglia i suoi getti pallidi la stoppia,
sulle rive in macchie verdi fa sfoggio.
La lontana collina è un petto mite e pulsante
- s’abbassa, s’alza secondo il calore del sole.
Ronzando, sotto il ciel’ splendente,
si sparpagliano gli insetti marroni.
Balena anche la luce soave dei tuoi occhi.
Mi colpisce al petto, o mi accarezza piano.
Sussulta il ramo, la tua prima parola a me
rivolta, è parente del suo bisbiglio.
Ti ricordi? era ancora autunno, un suono strano
- le foglie cadevano picchiettando,
come quando le fitte piogge imperversano
già sui giardini, al loro risveglio.
Perché son parenti loro – le stagioni!
Fratelli uniti in un unico abbraccio.
Come anche tu, sei parente a me,
come son fratelli gli amanti fedeli.
Dopo lo stupore passeggero dell’inverno,
senti come si chiarisce il ricordo?
Ti avevo promesso un bagno nella neve,
invece l’alitavo le tue mani intorpidite.
Tra i monticelli della neve azzurra
scivolò frusciando una deliziosa mantella,
mentre con te sognavo la prossima estate,
tutte le mie pene velate erano sparite.
Eri libera ed ero libero – mai due persone
potrebbero esser’ più liberi di così!
Giunge la primavera, sboccia le sue gemme,
ti circonderanno le sue luci taglienti.
Tu che sei passata attraverso le pietre
dell’inverno, tienimi forte, ora son più fragile.
Sulle mie costole, con gambe ardenti,
danzano le nuove stagioni pretenziose.
 



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationsaját

minimap