Ferencz Győző: A kételkedő rigó

Portre of Ferencz Győző

A kételkedő rigó (Hungarian)

Délután öt fele elég bátortalanul szólalt meg,
Eleve olyan valószínűtlen volt,
Hogy éppen ezen a borús télvégi délutánon
És ennek a szétrothadt háznak vigasztalan
Belső udvarán támad kedve egy kis hangpróbára,
Mert mi más lehetett, hiszen fölfelé menet
Az első emeleti lépcsőfordulóban
Még alig érte el a hallásküszöbömet,
Alig vált ki a beszűrődő városi háttérzajból
Az a vékony és szaggatott csiripelés,
És csak a második emeletre érve
Jutott el a tudatomig, hogy mit is hallok,
De túlságosan kedvetlen voltam ahhoz,
Hogy kilépjek a körfolyosóra és körülnézzek,
Hol ül ez a magányos utcai harcos,
Az ereszcsatornán vagy a hófogó csúcsán,
És megnézzem magamnak, ki ez a perverz lény,
Ez a javíthatatlan, bigott hívő lélek,
Aki úgy énekel, mintha attól félne,
Hogy valaki mindjárt pofonvágja érte,
Aki azt sem tudja, hogy a tavasznak örvendezik-e,
Amely még korántsem köszöntött be,
Sőt, ebbe a függőfolyosókkal körülhatárolt
Udvarnégyszögbe soha nem is fog,
De kétségkívül megváltoztak a fényviszonyok,
Valamivel hosszabbak lettek a nappalok
És tagadhatatlanul enyhébbek az éjszakák,
Vagy csak esti dalával búcsúzik a naptól,
Amelyen a legkevésbé sincs mit búcsúztatni,
Valami halvány örömre legfeljebb az adhat okot,
Hogy lassan leereszkedik a sötétség
És végre eltűnik a szemünk elől ez a hályogos fénytárcsa,
De az örömnek ilyen viszonylagos felfogására
Aligha lehet képes egy ilyen koszos rigó,
Amelyik, nyilván nem függetlenül attól,
Hogy éppen ennek a háznak az udvarába szorult,
Képtelen eldönteni, hogy rázendítsen-e
Vagy csak tétova jelzéseket küldjön arról,
Amit én például éppen fordítva gondolok,
Így aztán magamra maradtam ezzel az optikai tévedés
Által kiváltott akusztikai csalódással,
Amely ugyan viszonylagos mivoltában is bizonyosan összetettebb,
Mint ez a valószínűtlenül vékony madárdal,
De amelyből soha nem szárnyalnak fel
A boldogságnak még ilyen megtépázott hangjai sem.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://www.szepiroktarsasaga.hu

Il merlo indeciso (Italian)

Si fece sentire timidamente, verso le cinque
del pomeriggio, sin dall’inizio parve inverosimile,
Che proprio questo pomeriggio nuvoloso di fine inverno,
E nel cortile interno di questa casa in una decomposizione
desolante, gli venne voglia per una piccola prova canora,
Perché che altro poteva essere, tanto che, salendo
Sul pianerottolo del primo piano, a malapena aveva
raggiunto la soglia del mio udito,
Quel cinguettio singhiozzante e flebile a malapena
Si distinse dai penetranti rumori del fondo,
E solo dopo aver raggiunto, il secondo piano, mi
giunse fino la coscienzanza, quel che sentì,
Ma ero troppo svogliato per uscire nel corridoio circolare,
Per guardarmi intorno, per vedere dove sta seduto,
‘sto solitario guerriero della strada,
Forse sulla grondaia o sul bordo del paraneve,
Per guardarlo un po’ meglio, chi è quest’essere pervertito,
Quest’anima bigotta impenitente,
Colui, che canta, come se avesse paura che all’istante,
Qualcuno la prenderà a schiaffi, per questo,
Colui, che non sa neppure se gioisce per la primavera,
che ancora non è giunta,
Anzi, in questo cortile quadrato, circondato dal balatoio,
mai vi giungerà, ma senza dubbio le condizioni di luce
sono cambiate, le giornate si son un po’ allungate
e senza dubbio le notti son più tiepide,
O col suo canto serale, vuole solo congedarsi dal
giorno, il che non merita nessun congedo,
Unico motivo che mai una gioia debole potrebbe dare,
E’ che pian piano scende l’oscurità e finalmente
sparirà dalla vista, il disco di luce, velato,
Ma per la relativa percezione di una gioia cosi,
E’ improbabile che  un merlo sozzo sia in grado,
Colui, che certamente, non indipendentemente dal
fatto, rimase bloccato, proprio nel cortile di questa casa,
Incapace di decidere se deve intonare o deve mandare,
solo dei segnali titubanti,
Di cui, per esempio io, penso proprio il contrario
Cosi, son rimasto solo, con quest’inganno acustico,
provocato dal errore ottico,
Il che, sebbene nella sua essenza relativa è
sicuramente più complessa di questo canto
dell’uccellino inverosibilmente debole,
Di cui però, non prenderanno mai il volo, i suoni
della felcità, nemmeno cosi scompigliati.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationC. I.

minimap