Petri György: Per poter raggiungere l’area illuminata dal sole (Hogy elérjek a napsütötte sávig… in Italian)

Portre of Petri György

Hogy elérjek a napsütötte sávig… (Hungarian)

Szokványos nyári éjszakának indult.
Sétáltam kocsmáról kocsmára.
Talán éppen a Nylonban ittam,
a HÉV-végállomás mellett, a Margit hídnál
(vagy azt akkor már lebontották?). Nem tudom,
lehet, hogy a Boráros téren.
Ezek a séták mindig
reggelig vagy épp két napig tartottak,
és akárhová vezettek.
Mindenesetre, valahol ültem, ittam.
(Akkor még akármit - kostolódó ifjúság.)
Még nem olvastam a kocsmákban,
nem, nem, még nem temetkeztem
könyvbe-újságba, nem fixíroztam az asztal lapját.
Még nem idegesített fel, ha szóltak hozzám.

"Fizetsz valamit?" kérdezte egy dohánykarcos
női hang a hátam mögül. Fiatal hang volt.
"Kérjél" - mondtam felé fordulva. Ötven
körüli nő állt rézsút mögöttem. Letapadt,
koszmós, egykor világosbarna haj;
beroskadt íny, cserepes ajkak, vérágas
kötőhártya, aquamarin szemek*,
megsárgult, fehér műszálas pulóver,
barna nadrág, szemétben talált fehér strandcipő.
Kevertet kért és sört, pikolót. Ízlését nem vitattam.
"Eljövök egy huszasért" - mondta. Ezen meglepődtem.
Az ár - árnak - képtelenül alacsony volt (már akkor is).
Ismertem a Rákóczi téri kurzust. Húsz forint az nem ár.
Másrészt a nő nem állta volna meg a helyét
a Rákóczi téren, sőt semmilyen téren.
Az lett volna a logikus, hogy ha akar valamit, ő fizet.
De sokkal többet. Márpedig akart. "Gyere,
akarom" - mondta -, "nagyon szeretnék."
Soha nőt nőiességében megbántani nem tudtam
(hacsak nem kifejezetten ez volt a célom).
No de hogy... Mentem; úgy éreztem: muszáj.
Hiszen űzött voltam és zavaros,
mint a fölkavart iszap akkoriban, és
csak ezekben az "Eszpresszókban", "Büfékben"
érezhettem némi álfölényt
a nélkülözés és hajléktalanság valódi nyomorultjai között.
Sokáig vonszolt egy hosszú utcán, hozzám bújt.
Ez kínos volt, de szerves része a törlesztésnek.
Átöleltem,
egy pincében kötöttünk ki, nagyon sok lépcsőt
mehettünk lefelé valami nem tudni honnan
derengésfélében.
Az ágy. Befilcesedett vatelindarabokból összekotort alom.
Nem vetkőzött, csak megoldotta, lejjebb tolta magáról a nadrágját.
"Így szoktam meg, ha bokor alatt dugok"
- mondta közvetlenül. Nem volt ellenemre,
magam is csak a legszükségesebb mértékben,
meg a zakómat dobtam le - inkább legyen koszos, mint gyűrött.
"Csókolj meg." Hát igen, ez elkerülhetetlen.
Avas szájszaga volt, ajka pikkelyes, nyelve,
szájpadlása száraz, mintha egy üres szardíniásdobozban
kotorászna a nyelvem - mindjárt fölvérzi az éles perem.
Rettegtem, hogy menten a szájába hányok,
ettől viszont röhöghetnékem támadt,
ömlöttek durva bőrére a könnyeim, amíg
ura lettem a perisztaltikának. A lába köze
szűk, száraz. Alig tágul, alig se nedvesedik.
"Várjál" - mondta, és belevájt ujjaival
egy megkezdett margarinba, magába maszírozta,
aztán még egy adagot.
"ENNI is fog még ebből?"
"Meg tudom mosni valahol magam?" - kérdeztem később.
Egy csőcsonkra mutatott. A víz kilövellt, merő
lucsok lett a nadrágom, mintha behugyoztam volna.
"Ez is hozzátartozik" - mormoltam. Egy ötvenesem
volt még. A fejét rázta: "Mondtam, hogy egy
huszas, és ez nem az ára. Én akartam, a huszas
meg egyszerűen kell." "Akkor adj vissza" - mondtam -,
"értsd meg, nincs huszasom." "Hülye vagy"
- mondta - "ha vissza tudnék adni ötvenből,
nem kéne a huszasod" - mondta logikusan.
És a következő pillanatban elaludt nyitott szájjal.
Vállat vontam. ("ha ilyen büszke vagy"),
zsebre gyűrtem az ötvenest, megtaláltam a zakóm,
és botorkáltam fel a lépcsőn.
Hogy elérjek a napsütötte sávig,
hol drapp ruhám, fehér ingem világít,
csorba lépcsőkön föl a tisztaságig,
oda, hol szél zúg, fehér tajték sistereg,
komoran feloldoz, közömbösen fenyeget,
émelygés lépcsei, fogyni nem akaró mínusz-emeletek,
nyári hajnal, kilencszázhatvanegy.

*Hülyeség. Aquamarin szemed neked van. A nőnek? Mit tudom én. Mint gálicos kádban a víz? Csak akarok valamit ajándékozni annak a szerencsétlen párának, mondjuk a szemed színét, meg egy ritka szót, hogy ne legyen olyan undorítóan elesett, magam pedig legyek valamivel megérthetőbb.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://www.sztaki.hu

Per poter raggiungere l’area illuminata dal sole (Italian)

Era cominciata come una notte ordinaria.
Mi spostavo da una taverna all’altra.
Forse stavo bevendo proprio a Nylon,
vicino la capolinea di HÉV, presso il ponte Margherita,
(o, era già stato demolito allora?). Non so,
forse è stato sulla piazza Boráros.
Queste passeggiate duravano
sempre sino al mattino, o anche due giorni,
e potevano condurre dovunque.
In ogni caso, seduto da qualche parte, stavo bevendo.
(A quei tempi qualsiasi cosa – degustazioni giovanili.)
Ancora non mi dedicavo alla lettura, nelle taverne,
no, no, ancora non mi immergevo nei libri – giornali,
non fissavo il piano del tavolo.
Se mi si rivolgeva la parola, non m’innervosivo ancora.

“Mi offri qualcosa?” mi domandò una voce femminile,
rauca dal fumo, dietro di me. Una voce giovanile.
“Ordina pure” dissi girandomi verso di lei. Una donna
sui cinquant’anni, stava ferma dietro di me. Capelli
appiccicaticci, pien di forfora, un tempo castano chiari,
gengive rattrapite, labbra screpolate, occhi pien di
sangue, occhi di color acquamarina*,
maglia bianca di fibbra sintetica, ingiallita, pantaloni
marroni, ciabatte di mare trovata nella spazzatura.
Ordinò un misto di rum e liquore e una birra piccola.
Sui suoi gusti niente da ridire.
“Per venti ci sto” – disse. Questo mi ha sorpreso.
Il prezzo – come prezzo – era inverosimilmente basso,
(già allora). Conoscevo le tariffe di piazza Ràkóczi. Venti
fiorini non sono un prezzo.D'altronde la donna non
era all’altezza di piazza Ràkosi, anzi di nessuna piazza.
Sarebbe stato più logico che pagasse lei, ma molto
di più, se voleva qualcosa. Eppure lei voleva. “Vieni,
lo voglio” – disse – “mi piacerebbe tanto”.
Non son mai stato capace offendere una donna nella
sua femminilità, (sempre che l’obbiettivo non fosse
proprio questo). Ma come… Andai, perché sentivo
di dover andare. Perché a quei tempi ero angariato e
confuso, come la melma intorpidita, e solo in questi
“caffè”e "buffé" potevo sentire un po di vantaggio fittizio,
tra i veri miserabili dell’indigenza e i senzatetti. Mi trascinò
lungamente, per una via lunga, stringendosi a me. Questo
era penoso, ma parte integrante, di un pagamento rateale.
L’abracciai,
approdammo in una cantina, discendendo un infinità di
gradini, in un barlume, proveniente da chi sa dove.
Il letto. Un giaciglio, raffazzonato, da una specie di
bambaggia infeltrita. Non si spogliò, solo allentò
e calò i pantaloni per un pezzo. “Son abituata cosi,
quando batto tra i cespugli – disse con spontaneità.
Non obbiettai, anch’io solo lo stretto necessario,
in più la giacca, meglio sporco, che maltrattato.
“Baciami”. Già, questo era inevitabile.
La bocca sapeva di rancido, le labbra screpolate, la
lingua e il palato secchi, come se la mia lingua stesse
frugando in una scatola di sardine vuota – l’orlo
tagliente mi farà sanguinare da un momento all’altro.
Temevo, all’istante, di vomitarle in bocca, e questo
mi destò una gran’ilarità, le mie lacrime cadevano
copiosamente sulla sua pelle ruvida,finché son riuscito
a domare il mio peristalsi. La vagina stretta, secca.
A malapena si allarga, non si umidifica per niente.
“Aspetta” disse, cavò con le dita dentro la margarina,
già incignata, se lo massaggiò interiormente, poi
un'altra dose ancora.
Ne vorrà anche MANGIARE, di quest’ancora?
“Posso lavarmi da qualche parte?” – domandai più
tardi. Additò un moncherino di tubo, l’acqua schizzo,
son diventato tutto zuppo, come se mi fossi urinato
adosso. "E' compreso nel prezzo" mormorai. Avevo
ancora i cinquanta fiorini. Scosse la testa: “Ho detto
venti, e questo non è, il suo prezzo. L’ho voluto io,
i venti fiorini invece, semplicemente mi servono”.
“Allora dammi il resto” – dissi - ” lo vuoi capire che da
venti non c’è l’ho”. “Sei scemo” – disse – se potessi
darti il resto da cinquanta, allora non avrei bisogno
dei tuoi venti” – disse ragionevole.
Un momento dopo dormiva già, con la bocca dischiusa.
Scrollai le spalle. (“se sei cosi, fiera”),
ficcai i cinquanta in tasca, trovai la giacca e mi avviai
barcolando all’insù, sulle scale.
Per raggiungere l’aria, illuminata dalla luce del sole,
dove sfolgora la mia camicia bianca e il vestito beige,
sui gradini scheggiati, su fino la purezza,
là, dove il vento stormisce, crepita spuma bianca,
bruscamente mi assolve, indifferente mi minaccia,
le scale della repulsione, l’infiniti piani – meno,
aurora d’estate, novecentosessantuno.

*Fesserie. Sei tu che hai gli occhi color acquamarina. E la donna? Che ne so io. Come l'acqua di vetriolo azzurro, nella vasca? Vorrei soltanto regalare qualcosa a quella poveraccia, diciamo, il colore dei tuoi occhi, una parola rara, in modo che non sia cosi  schifosamente miserabile, e io invece sia un po più tollerabile.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationC. I.

Related videos


minimap