Rakovszky Zsuzsa: Fantasmi (Kísértetek in Italian)

Portre of Rakovszky Zsuzsa

Kísértetek (Hungarian)

Nincs múlt idő. A múlt nem múlik el.
Megőrizzük, ahogy a rég leégett
erdők virágporát a tómeder
iszapja. Ami volt, nem ér sohase véget:
megszűnik és nem tud megszűnni mégse.
Mint a málnadzsemben rekedt darázs
nem tudni, honnét hangzó zümmögése,
mint mikor távoli rádióállomás
sercegése szüremlik a két szó közti résbe,
míg végül átszakad valami gát,
egy ponton a jelen szövete enged.
Mondjuk, hiperérzékeny kamerád
a néptelen utat, hófoltos búzaföldet
filmezi napokig, pár szélfútta pocsolyát,
aztán mikor előhívod a filmet,
döbbenten látod: a földeken át
furcsa egyenruhában katonák menetelnek…
Menekülők: teherkocsin, gyalog,
bőröndöt hurcolnak, vagy megrakott
gyerekkocsit tolnak, vagy épp egy szál ruhában
áradnak végtelen sorban – nem hagy nyomot
lábuk az út porában, a szőlődomb sarában…

Vagy amikor hazafelé menet
a sáros földúton kikászálódsz lerobbant
autód alól, és látod, hogy rádsötétedett:
sötét eget tükröz a recés keréknyomokban
csillámló víz, már csak alig dereng
az ócska fürdőkád, a szétesett
gyerekkocsi odébb, a szélső fák tövében,
egyszerre a kopasz gallyak fölé lebeg
a hold gázzal töltött léggömbje, és a fényben
a domb mögül tankok kanyarodnak elő,
a holdfényben tisztán kivehető
a kormánynál az arc is, feléd közeledőben,
mikor épp úgy döntesz, filmforgatás,
és közelebb merészkednél: a robbanás,
a láng, a robbanás, az elszenesedő
test, mintha ami történt, nem bírna az időben
odébbforogni, és csak ismételné magát,
mint elakadt lemez, a fölsértett levegőben…

Vagy biztonsági őr vagy, s éjfélkor körbejársz,
zseblámpád fénye az üres telek
gyomos földjén motoz, ahol a régi ház
hűlt helyén parkoló vagy irodaépület
kel ki, a fénynyaláb lapátnyelet,
tócsát, téglarakást forgat elő
az éjszaka talajából, meszes füvet,
s egyszer csak helyhez szögezi a rémület:
látni nem látni mást, csak a betonkeverő
kövér körvonalát, de mintha emberek
tolonganának ott, egész harsány tömeg,
lábdobogás, harangszó, sülő hús sercegése,
vontatott templomi ének, éles gyerek-
hangon mondóka szálldos a puszta föld felett,
visongó nevetés csap részeg hetvenkedésre:
mint éjszaka falakból a meleg,
úgy párolog a földből elsüllyedt életek
beléivódott öröme és szenvedése…

Vagy este kiszaladsz a kinnfeledt
mosott ruháért, és látod a gyönge szélben
fej nélkül ágáló kísértetek
sorát röpülni helyben, a szárítókötélen,
a kertfal és a pincelejárat közti térben,
mikor kigyúl egy ablak, és óriási, sárga
fény-négyszöget terít az udvar sötét füvére,
melyet négy részre szabdal a keresztlécek árnya –
ugyanaz az udvar tíz éve, negyven éve,
s hirtelen úgy érzed: ha visszamégy
az elhagyott, üres szobába, lárma,
nevetgélés fogad, az összes villany ég,
vörösbort töltenek rég összetört pohárba,
vagy csak egyvalaki: szokott helyén, a széken,
a lámpa fénykörén túl, s azt mondja: ’Visszatértem,
a telihold talán, vagy fájdalmad mágnese
testté rántotta össze ittlétemnek a térben
kóválygó lenyomatait, hogy én, aki
csak csöpögő csapokról, gázszámláról beszéltem
valaha, elmondjam, amit sose,
s te is elmondd, amit nem mondtál el, míg éltem’.



PublisherRakovszka Zsuzsa: Egyirányú utca, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1998

Fantasmi (Italian)

Il tempo passato non esiste. Il passato, non passa
mai. Lo custodiamo, come fa la melma,
con il polline dei boschi, da tempo bruciati.
Quel che c’era, non finira mai:
si estingue, eppur’ ad estinguersi non ci riesce.
Come il ronzio, di una vespa intrappolata dentro
la marmellata di lampone, che non si sa da dove
proviene, come lo sfrigolio che si trapela,
tra due parole, di una stazione radio lontana,
finché alla fine si rompe qualche diga,
e la trama del presente in un punto cede.
Diciamo, la tua camera ipersensibile,
per giorni interi ritrae le strade vuote,
i campi di grano coperti di neve, pozzanghe
dal vento increspate, e dopo che avrai svillupato
il fimato, esterrefatto vedi: in strani uniformi
militari marciano, attraverso i campi…
Uomini in fuga: sui camion, a piedi,
trascinando delle valige, o spingendo carozzine
caricate, o con adosso un fil di veste, incolonate
dentro la fiumana senza fine – il loro piede
non lascia impronte nella polvere della strada,
nel fango dei vigneti sulla colllina…

O quando, andando verso casa, sulla strada
fangosa della campagna, ti tiri fuori da sotto
la macchina in panne, e vedi che s’era fatto buio:
l’acqua scintillante, nelle impronte scanalate
delle ruote, rispecchia il cielo oscuro,
la carcassa di una vasca da bagno a stento si vede,
e più in là, ai piedi dei primi alberi, una carozzina
sfasciata, ad un tratto, la luna, come un palloncino
riempito di gas, fluttua sulla cima degli rami nudi,
nella luce, da dietro le colline sbucano carri armati
in avvicinanamento, alla luce della luna, dietro
il volano è chiaremente percepibile anche il viso,
e quando ti decidi di riprendere tutto e ti avvicini:
lo scoppio, la fiamma, lo scoppio, il corpo
che si carbonizza, come se tutto quel che avviene,
non potesse allontanarsi nel tempo,
come se ripetesse se stessa come un disco rotto,
nell’aria squarciata…

O sei una guardia giurata di servizio a mezzanotte,
la luce della tua torcia elettrica perlustra la terra
di un fondo vuoto, pien di erbaccia, dove
al posto della casa vecchia, sorgerà un parcheggio,
o un edificio adibito agli uffici, il fascio di luce,
dal suolo della notte, manico di pala, pozzanghe,
pila di mattonelle, erba sporca di calce porta
alla luce, e all’improvviso ti inchioda il terrore:
non si vede nient’altro, solo la forma pasciuta
della molazza, ma come se di là gli uomini stessero
calcando, una massa sgargiante, scalpicio,
suono della campana, sfrigolio della carne sul fuoco,
uno stentato canto di chiesa, al disopra la nuda terra,
con voce stridula di bambino una tiritera vola,una
risata stridula si abbatte sulla baldanza inebriata:
come di notte il caldo delle mura, cosi evapora
dalla terra, la gioia e la sofferenza imbevuta,
delle vite affondate…

O, di sera, fai una corsa per prendere i panni,
dimenticati fuori, e vedi volare nel vento leggero,
sul filo da stendere, la lunga fila gesticolante
dei fantasmi senza testa, nello spazio tra il muro
del giardino e l’entrata della cantina,
quando una finestra s’illumina, e sul prato scuro
del cortile stende un enorme quadrato di luce gialla,
che l’ombra dei travicelli in quattro parti divide –
da dieci anni, da quarant’anni è il medesimo cortile,
e all’improvviso senti: se torni nelle stanze vuote
e abbandonate, tumulto e risate ti accoglieranno,
tutte le luci saranno accese, si verserà del vino
rosso nei bichieri da tempo immemore rotti ,
o forse solo una persona: dal suo posto abituale,
sulla sedia, oltre il cerchio della luce che dirà:
“Sono tornato, sarà la luna piena, o il magnete
del tuo dolore che ha riunito in unico corpo
tutte le impronte della mia presenza aggiranti
nello spazio, che io, che solo di gocciolanti rubinetti,
di bollette di gas parlavo, possa dirtelo quel che
non ti avevo mai detto, e che anche tu possa dire,
quel che mai m’avevi detto, finché ero in vita!"



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationsaját

minimap