Kailas, Uuno: Mikor meghaltam (Kun olin kuollut in Hungarian)
|
Kun olin kuollut (Finnish)Kun olin kuollut, kun olin tuhkaa hiven vaskiuurnassa, alla mullan ja mustan kiven,
ah autuas levätäkseni silloin! Suuria tähtiä kohti loin minä silmäni illoin.
Multa ylläni hauraana, harson lailla. Näin avaruuden katseen salaisuuksia vailla.
Kerran, maan päällä, illassa himertävässä soi rakas, tuttu ääni: – Katso, hän nukkuu tässä.
– Hauta on hoitamaton. – Niin on. Hän oli köyhä. – Eikö hän ollut myöskin mieleltä ... noin – vähän löyhä?
– Houkkio, originelli, onneton ihminen perin. Yöt joi – itsensä otti hengiltä vähin erin.
Lauluja kirjoitti tosin – ne nyt olivat niitä – – – Tunsitko hyvinkin? – Hiukan. Suurtapa iloa siitä ...
Kuuntelin. Enkä tuntenut tuskaa mitään. Silmäni luonut olin auringonnousuhun, itään.
|
Mikor meghaltam (Hungarian)Mikor meghaltam, és csak hamvam maradt urnában a föld s fekete kő alatt,
ó gyönyörű volt. Minden nyugalmam leste, és a nagy csillaggal szembenézhettem este.
A hant fölöttem finom és lenge fátyol. Néztem a végtelenbe, hova megtérni vágyol.
Egyszer fölöttem, az esti szürkületben, halk hang szólt ismerősen: – Nézd őt, itt elpihenten.
– A sírja is sivár. – Szegény volt, igaz. Így volt. – Nem volt-e süsü is még, és... vajon meg nem ingott?
– Eredeti volt és bolond; csak boldog nem soha. Elitta önnön életét apránként éjszaka.
Dalokat írt ugyan - nem volt egyik se fontos. . – Ismerted jól talán? – Igen – csak ezt ne mondd most.
Hallgattam. Bármilyen kínt nem éreztem-e? Szemem a pirkadatra vetettem kelet fele.
|