Canales, Alfonso: Szerződés (Pacto (detelle) Magyar nyelven)
|
Pacto (detelle) (Spanyol)Tú me darás tu asco, la resina de tu tronco de hombre; yo te daré el vacío, la tierra prometida a los cansados de esperar una luz. Tú a mí, la sangre ajena, ese templado río que te incita; yo, a cambio, la segura convicción de que puedes.
He de darte un remanso de metal, una orilla de material asilo, la ágil libertad de los dedos. Serán tus manos como tercas ramas o como insectos que obstinados ponen su avidez en los frutos. Tú puedes darme a trueque el tembloroso llegar hasta las cosas, el temor a la huída de lo logrado, el miedo al vivo resbalar del pez en fuga.
Podría revelarte si quisieras cuánto los finos paños ocultan, la caliente palpitación del cuerpo joven: pieles nunca tocadas, vahos que impesable la carne tornan, la apariencia de eterna vida, el terco respirar de los ríos interiores, aflorados a campos de demasía súbita: una puerta encallada en el límite, una exclusa para verterte tú de ti, de todo.
….
Puesto a dar, puedo darte una columna en piedra y humo y soledad, erguida a cada paso, a cada estancia: un firme asidero total akí y ahora. Tú me darás de ti lo ke no amas, eso ke cuando cantas se rebela, esa tibia sospecha, ese rescoldo de algo ke afirma no acabar: tú mismo.
|
Szerződés (Magyar)Te undorod adod nekem, a törzsed, férfitörzsed gyantáját; én neked puszta űröm, a fényt remélni fáradtak szemében ígéret földje az. Adod az idegen vért, szabályozott folyót, mely sarkall téged; én ellenben a biztos hitet, hogy képes vagy rá.
Fölkínálom fémnehéz tunyaságom, anyagi menedékem, ujjaim ügyes szabadságát. Kezed olyan lesz, mint fa konok ága vagy mint rovar, mely megszállottan tölti mohóságát gyümölcsön. Te adhatod cserébe érkezésed reszkető repdesését, félelmed, hogy elillan, ami megvolt már, félszét, hogy hala tovaúszik, a halásznak.
Föltárhatnám, ha éppen úgy akarnád, amit finom szövetek eltakarnak, fiatal test forrósult lüktetését: bőrnek még nem érintett selymét, párát, mely testet légiessé lebbent, az örök élet látszatát, kitartó lélegzését bensőséges folyóknak, melyek a váratlan bőségtől a felszínre csapnak: ajtót a gátfalon, mely megfeneklett, zsilipkaput, magadból kiomolni.
Ám keresztbezárt lábbal, megdermesztve mélyében szorongásod, nem adtál mást, mint újabb szárba szökkent bosszúságod, heved mérséklet híján, hanyagságodnak gyöngéd fensőségét, medrébe míg hanyatlott.
Ha már adok, adhatok akár pillért kőből s füstből és magányból emeltet, lépten-nyomon és minden megállóban: mindenre jó fogódzót itten és most. Mit nem szeretsz, te azt adod magadból, ami dalodban ellenedre lázad, a langyos gyanakvást, furdaló aggályt, amely nem csillapul: tulajdon lényed.
|
