Bejarano, Francisco: A lakatlan város (La ciudad despoblada Magyar nyelven)

Esta ciudad vacía a medianoche

y blanca a pesar suyo, y esta casa,

sola y blanca también, se desmoronan.

Así yo. Y es costumbre. Cada paso

del exterior confirma mi creencia;

cada rumor externo es una gota

de soledad o el golpe de una puerta

por el viento batida, otra llamada

dentro del corazón. Uno quisiera

que de verdad el viento fuera alguien,

porque es esa la fe y así el deseo:

pero sólo es el aire y permanece.

Hecho estoy a vivir entre las ruinas

de esta ciudad. No tengo escapatoria.

Uno sale a la calle y no comprende

la utilidad de su blancura, el eco

de la esquina o la luz en las paredes.

Una enorme ciudad para mí solo

ha sido construida y pienso a veces

si no seré una calle o una piedra,

algún trozo de mármol o ese árbol

que el levante atormenta conmoviéndolo.

La soledad incendia los tejados.

Ez az üres város az éj felében,

e céltalan álló, meg ez a ház is,

szintén vakmagányos, omladozik már.

Magam is. Ez a rendje, minden lépés

odakünn erősíti hiedelmem;

minden kinti zaj a magánynak egy-egy

csöppje, vagy egy kapu csapódása,

mit a szél ver, egy-egy újabb hívószó

a szív belsejében. Van, ki szeretné,

ha a szél csakugyan valaki volna,

mert hite és vágya így kívánná meg,

de hát csak szél az, s annak is marad meg.

Teremtve vagyok romjai közt élni

e városnak. Nem létezik kiútam.

Az ember kint jár az utcán, s nem érti

ürességének hasznát, a visszhangot

az utcasarkon vagy a falak fényét.

Egy hatalmas város csak magamnak

építve, s arra gondolok már olykor,

vajon nem vagyok-e utca vagy kő,

egy darab márvány vagy az útszél fája,

amit a keleti szél úgy sanyargat.

A magány fölgyújtja a háztetőket.