Kassák Lajos: La mia poesia (Költészetem Olasz nyelven)
Költészetem (Magyar)I. Mentenem kéne ami menthető s én csak ülök súlyosan akár egy kőtömb akár az az óriási madár akit kamaszkoromban megsebeztem és némán vérzett el a füzes árnyékában. Csendben a világ ismeretlen részének mély csendjében költeményeimet írom amelyek egyszerre innen és túl vannak az irodalmon a megszokás törvényein a hülyék révületén. Elég volt az ömlesztett szépből az örökölt effektusokból. Az én költészetem nem az álmok kusza burjánzásából hanem a geometria szigorú rendjéből születik lefejti a gyümölcs héját megszerkeszti az alaprajzot térbeállítja a tárgyakat eltakarítja a múlt romjait s egy szebb jövendőt ígér. Íme költészetem valóságlényege szavaim tartalma vallomásaim értelmetlennek vélt értelme tűzeső és jégcsapok csengése amik az ellentétek törvénye szerint egyszerre egymás mellett élnek és betöltik a világ ismert ismeretlen tájait.
II. Nemcsak a szív énekel most nem is csak a nyelv. Szemem kék vize fogaim kemény fehére testem klasszikus szerkezete szellemem felfoghatatlan anyaga fejem milliónyi hajszála kezem tíz ujja akár egy orkeszter tíz megszállott tagja egyszerre cseng hogy hírt adjanak rólam a világnak.
Énekelek a fényben és árnyékban mindazokért akik szerencsétlenül születtek vagy később érte őket a szerencsétlenség a süketekért a vakokért a hitetlenekért az együgyűség áldozataiért azokért akik halálba ugranak a hegycsúcsról s azokért is akik nem mernek előbújni a barlangból.
Úgy énekelek hogy valaki más sorsa mélyéről visszhangozza és képessé váljék rá hogy elinduljon a part felé ahol korunk anyaméhe vajúdik ahol a földbevetett mag csírát fog ahol a magtár kapuja nem tűri a lakatot ahol a pásztor nem hagyja cserben nyáját ahol az ember ráismer embertársára kezébe veszi az anyagot a szerszámot és megalkotja élete értelmének vértől piros szenvedéstől fekete jegyeit.
|
La mia poesia (Olasz)I. Dovrei salvare il salvabile invece sto seduto pesantemente come un masso di pietra come quell’uccello enorme che avevo ferito da adolescente, e s’è dissanguato, all’ombra del saliceto. Nel profondo silenzio di un mondo sconosciuto, in silenzio scrivo le mie poesie che contemporaneamente sono al di qua e oltre la letteratura oltre le leggi dell’abitudine e del’estasi dell’imbecille. Basta di bellezza profusa e di effetti ereditati. La mia poesia non nasce, dall’intricata proliferazione, dei sogni, ma dal ordine severo della geometria sbuccia la frutta costruisce il tracciato pone gli oggetti nello spazio sgombera i rottami del passato e promette un futuro migliore. Ecco, l’essenza reale della mia poesia il contenuto delle mie parole il senno delle mie confessioni, giudicato insensato pioggia di fuoco il tintinnio dei ghiaccioli che secondo la legge della contrapposizione, nello stesso tempo vivono uno accanto l’altro, e colmano le sconosciute lande del mondo conosciuto.
II. Or’ non canta solo il cuore e neppure solo la lingua. Il blu degli occhi miei il bianco dei miei denti la struttura classica del mio corpo l’inafferrabile materiale del mio spirito i milioni di capelli che ho in testa le dieci dita della mia mano squillano insieme come i dieci componenti ossessi d’un orchestra per dar la nuova di me al mondo.
Canto alla luce e all’ombra per tutti quel che son nati sventurati o a quelli che più tardi son diventati tali per i sordi per i ciechi per i miscredenti per le vittime della stoltezza per quelli che si buttano dalla cima della montagna e per quelli che non osano venir fuori dalla grotta.
Canto in mo’ che qualcuno dal profondo del suo fato risponda che sia capace ad avviarsi verso la sponda dove è in travaglio l’utero del era nostra dove il seme nella terra germoglierà dove il granaio non ha bisogno di lucchetti dove il pastore non pianta in asso la gregge dove l’uomo riconosce il suo simile prende tra le mani il materiale gli arnesi e crea i simboli del senso della sua vita, rossi dal sangue e neri del tormento.
|