Fröding, Gustaf: Sás, sás, susogj (Säv, säv, susa Magyar nyelven)

Säv, säv, susa,

våg, våg, slå,

I sägen mig var Ingalill

den unga månde gå?

Hon skrek som en vingskjuten and, när hon sjönk i sjön,

det var när sista vår stod grön.

De voro henne gramse vid Östanålid,

det tog hon sig så illa vid.

De voro henne gramse för gods och gull

och för hennes unga kärleks skull.

De stucko en ögonsten med tagg,

de kastade smuts i en liljas dagg.

Så sjungen, sjungen sorgsång,

I sorgsna vågor små,

säv, säv, susa,

våg, våg, slå!

Sás, sás, susogj,

zúgj, zúgj, vad ár!

ó, áruld el, hogy Ingalill,

a kedves merre jár!

Sírt, sírt mint szárnyonlőtt kacsa a véres víz felett

s a zöld tavasz pezsgette a szelet.

Egész Östanalid korholta ezt a bájt,

s az ő kis szíve fájt.

Egész Östanalid korholta ezt a jót,

akit csupán szerelme ótt.

Kár, kár ily szembe tüske, kár

a liliom-harmatra sár.

Dalolj utána gyászdalt,

szél, víz, madár!

Sás, sás, susogj,

zúgj, zúgj, vad ár!