Világítótoronnyá vált a lámpabél,
beszél nekünk kristályos csillogása:
- Néha a torony sugaraihoz hasonlítunk,
néha hangjához, mely jelt ád a hajóknak.
Fejünk megemeljük, változások hullámai mosnak,
a torony kolosszusteste uralkodik rajtunk,
homályhasító fénye erősít minket,
szívünk viaskodik vele
(a gondolatok, mik jönnek-mennek, hajók
s a csattogó tengerbe lóg a lábunk).
Közülünk senki sem áll mint ő mozdíthatatlanul,
mindegyikünk halad, eltávolodik:
saját látókörünk a menedék,
a föld, mely betakar, itt van bennünk,
vágyaink egymást becsapják,
hajuk összekeveredik,
szájuk csókban összeér,
kezük minket szorít
s a szfinx szomorúságot csempész mellkasunkba -
a világítótorony odaszegezett csendjében égünk.